Húsz éves a sokak által talán utolsó igazi klasszikus Marilyn Manson lemeznek tartott The Golden Age Of Grotesque. Az az album, melyen ilyen-olyan okokból, de az utolsó igazi sokk-bombákat dobta el a botrányokból szépen megélő, megélt szupersztár, az a korong, melyen az utolsó igazi, nemzetközi slágereit szállította le.
Mi történik ekkortájt? Amerika már javában éledezik szeptember 11-ből, a nu metal épp az utolsó igazi csúcséveit éli, éled a metalcore, Európában újraéled a heavy metal, az internet pedig valami csodaszintű valamiből egyre inkább otthoni dologgá válik nemzetközi szinten. Minden szinten változik az összkép, ez alól pedig zenekarunk, illetve hősünk sem kivétel: Manson épp lezárta a fordított trilógiáját, kirúgta a régi tettestárs, később visszatérő Twiggy Ramirezt, a helyére a Shogun Messiah és a KMFDM soraiból ismert Tim Skold lépett. Kiadták a Már megint egy dilis amcsi filmhez az eredetileg Gloria Jones által jegyzett, később a Soft Cell által 1981-ben feldolgozott Tainted Love-ot, mellyel a Sweet Dreams után egy újabb, bár inkább az „átlagember” számára értékelhető feldolgozással dúsult a repertoár. A dal persze elég nagyot ment és szem előtt tartotta emberünket. Minden adott volt a sikeres folytatáshoz.
Az imént az átlagember alatt – muszáj kitérnem rá - a nem rocker közönséget értem. Kis személyes vonal, ha megengeditek: amikor először mentem (Golden Age korszakos, de piaci bootleg) Manson pulcsiban a gimibe, egy osztálytársnőm a következővel fogadott: „Jajj, de utálom Mansont. De a Tainted Love jó dal tőle”. Szóval értitek. Mansonék amúgy mindig értettek az úgymond ütős feldolgozásokhoz, de meglátásom szerint a best of-hoz készült Personal Jesus után már ez a vonal is elapadt. Még visszatérek a későbbiekben rá.
Nem mellesleg, de a történet szempontjából talán kevésbé jelentős infó, hogy egy-két év, szó szerint mindenféle zenei tapogatódzás után ekkoriban, azaz 2002-2003 környékén kezdem igazán nyitogatni rocker szárnyaimat, még internet nélkül, mások által kiírt válogatások, TV-ről rippelt, persze CD-re kiírt klipek révén. Ennek amúgy megvolt a maga szépsége, legalábbis én nagyon szerettem ezt a korszakot. Amikor még nem volt mindenkinek minden az arcában, úgy kellett ismerős ismerősétől behúzni, akinek volt a bátyjának egy haverja, aki Pesten meg tudta szerezni valahonnan. Jó volt, hogy tényleg kutatni kellett a kincsekért. De térjünk vissza a tárgyra!
2002-ben elkészül az első Resident Evil film (az első két részt, még akkor is, ha nem mozitörténeti csúcsteljesítményekről beszélünk, kedvelem azóta is), melyhez Mansonék szállították az elsődleges aláfestést (a film hivatalos klipes dala a Slipknot nótája, a My Plague lett – „cserébe” Joey Jordison Fight Song remixe is ott figyel az anyagon, mint közös nevező). Én egyébként szerettem az OST-re felpakolt instrumentális dalok hangulatát, sőt, a film főcímzenéje kimondottan hátborzongatóra sikerült – egyszer hajnalban vonatoztam fel Budapestre és az MP3 lejátszón megszólalt ez a dal. Ahogy néztem a felkelő napban is hideg, kihalt tájat, az megmozgatta a hátszőreimet. Lényeg a lényeg: történt ez-az az akkor még ténylegesen botrányhősként, mumusként tevékenykedő Marilyn Manson és zenekara körül, még javában tartott a csúcskorszak, annak minden szépségével és árnyoldalával. De az is tény, hogy – legalábbis az USA-ban – Manson, ha nem is háztartási, de mindennapos elem lett, fogyóban a sokkhatás.
A nyers, társadalomkritikus Portait of an American Family, a Magnum Opus Antichrist Superstar, a glames, sokak által (de nem általam) kevésbé kedvelt Mechanical Animals és a sötét vonalat újra a nyakába vevő, a közvélemény szerint az Antichrist vonalához visszatáncoló Holy Wood után adott volt a kérdés: merre tovább? A sátánkodás, beszólogatás az akkor már (anti-)jézusi koron túllévő Brian Warnernek nem volt kihívás és mivel (akkor még) nem egy hülye emberről beszélünk jött képbe az egyik legkülönlegesebb korszak világa, azaz a harmincas évek Németországnak és a burleszknek az időszaka. Ehhez nem kevés köze lehetett, ha más nem ihlet szempontjából az akkori kedvesének, Dita Von Teese-nek, akivel 2001 óta alkottak egy párt (Von Teese 2004-ben lett menyasszony, 2005-ben feleség, 2006 végén pedig beadta a válóperi keresetet).
Tehát itt vagyunk. Minden adott egy jó kis lemezhez, egy érett arconcsapáshoz, hiszen emberünk is már kellően koros ahhoz, hogy megválogassa, miről, hogyan szeretne szólni. A szavakkal való játék, ahogy korábban is, úgy most is igen komoly alkotóeleme az albumnak, igaz most nem bibliai, meg ki tudja milyen témákat feszeget velük, hanem tényleg csak játszik. Mint egy elszabadult kisgyerek, aki keresi a helyét a játékok között. Ezek a kifacsart, kitekert kifejezések kétségtelenül prímán passzolnak a hol húzós-zúzós, hol burleszkes, hol a swinget megidéző, diverz, az eddigiekhez képest mindenképp több elektronikát felhasználó zenéhez. Ez utóbbi elem elszaporodásáért egyébként mindenki Skoldot teszi felelőssé, ami nem alaptalan meglátás, hiszen pont a „prüttyögős” témák, azaz az intro, a This Is The New Shit, a (s)AINT és az outro mellett jelenik meg a neve társszerzőként. A dalok nagy részének elsődleges zenei szer(kes)z(t)ője nem meglepő módon John 5 volt, akinek lényegében minden számban ott van a keze nyoma. Az azóta már Rob Zombie mellett megfordult, hamarosan a Mötley Crüe-vel turnézó John Lowery – szerintem – egy nagyon jó gitáros és dalszerző, elég csak a szólólemezeit megfülelni, ahol mindenféle korlátok nélkül nyomatja a modern, mindemellett igen erős virgákat tartalmazó számait. Én személy szerint úgy érzem, hogy ez a meglehetősen változatos dalkörnyezet és játékosság jót tett az összhangzásnak, viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy ez nem igazán tetszett akkoriban az embereknek. A lemez rendre közepes kritikákat kapott.
A körítéssel ahogy addig sosem, úgy itt sem volt semmi gond. Az egész zenekar és képi világ hozzá lett igazítva ehhez – a lemezbemutató turné nevéből átvett – groteszk burleszk világhoz. A borítón persze továbbra is Warner úr látszik, ekkor először semmi megbotránkoztató nincs az elmosódott fronton. A bookletben a sötét játékosság dominál, az egyenszőkére mázolt zenekar mellett Manson millióféle új dizájnját lehet megcsodálni, melyek közül jópárat a turnén is elővett, így a Mickey egér füleket, az SS tisztek sapkájára emlékeztető fejfedőt, valamint az egyébként valamilyen furcsa módon neki jól álló öltönyt. Ha már turné! A színpadkép közepén pulpitus, a háttérben Manson molinók emlékeztetnek az önkényuralom világára (talán a csapaton belül sem volt ez már másképp), a látványt pedig két táncos, időnként zongorázó hölgy tette teljessé. Minden negatív hangvétel ellenére egyben volt a csomag, az kétségtelen.
De mégis milyen volt maga az album? A két héttel (április 22.) a teljes korong (május 7.) előtt kiadott mOBSCENE kislemez videójában a leendő látványvilág és hangulat elevenedik meg. A harmincas éveket a kétezres évek elejébe helyező videóban még Von Teese is illegeti magát kicsit, az ütős dalt nem hiába pozícionálták ennyire előre a The Golden Age Of Grotesque-en. Csak a felvezető szösszenet, a Thaeter és a későbbi második klipesdal, a This Is The New Shit előzi meg. Ez utóbbi dal és annak klipje lényegében az egyik első igazi, tudatos találkozásom volt a zenekarral, így a sokak számára fura zenei világ nekem értelemszerűen nem volt annyira furcsa, mint mondjuk egy indusztriál zúzást váró ősfannak. Persze utólag értem, hogy miért lehetett furcsa egyeseknek, a játékos szövegvilág sem feltétlen hajaz az addigiakra, de az egésznek a videóval együtt egy olyan frankó összhatása van, hogy az tanítani kellene.
Ezt követi a már említett mOBSCENE és innen lényegében jó darabig nincs megállás. Nekem hangulattól függően a (s)AINT / Ka-Boom Ka-Boomig padlógázon bejön, amit ez az anyag kínál, néha kicsit tovább is. A nagyon hülye című Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag és Use Your Fist And Not Your Mouth két kotta energiabomba, a címadó pedig egy modern metalba oltott bárzene, melyet a koncerteken sima zongorás kísérettel igyekezett előadni az énekes. Sajnos úgy elég üres maradt, lemezen viszont nekem egy nagyon hangulatos, tetszetős téma. A (s)AINT a videója miatt érdekes történet, hiszen ezt sehol sem adták le. Az oka? Manson több esetben szellős öltözete, a vér és a látható droghasználat. Most már két kattintás és bárki megtalálja az interneten, viszont akkoriban egyedül a később megjelenő best of album bónusz DVD-jén volt csak elérhető. A jó Warner úr láthatóan igyekezett még feszegetni a határokat, ami, ha azt nézzük, bejött neki, csak éppen pont fordítva sült el - mert sehol nem adták le a videót. A Ka-Boom Ka-Boom állítólag azért készült, mert a kiadós emberek nem találtak az anyagon semmi „kirobbanó” dalt. Megkapták, ezért is a csavaros, de valahogy mégis bugyuta szöveg. A Slutgarden a Ka-Boom kistesója, a Spade Muse ízeit pedig csak az nem veszi észre, aki nem akarja. A Para-Noir ás annak az elektronikára helyezett „beszélős” verzéje egy egész finom tételt ad ki, melynek szólóját John 5 állítólag egy félrehangolt, számára ismeretlen gitáron játszotta fel – bekötött szemmel.
Az innen következő dalokat már akár le is vághatták volna az albumról, hiszen annyi újat nem adnak az egészhez. Mondjuk a kislemezek extráiként, vagy valami EP-n tök jól mutattak volna, de csak azért, hogy közel egyórásra hizlalják az anyagot, sok értelme nem volt iderakni őket. Amúgy semmi bajom a The Bright Young Things – The Better Of Two Evils – Vodevil hármassal, de előrébb nagyon nincs velük a csomag. Érdekes, hogy míg a trilógia több, mint egy órás monstrumai simán végiglötyögnek, itt annyira nem működött a recept. Akárhogy is, egy rövid outro és jön a nemzetközi bónuszdalként felcsapott Tainted Love, csak hogy kicsit felserkentse az eladásokat. A bónuszjelleg tagadhatatlan, hiszen egy egyórás anyag végére száműztek egy nótát, ami kereskedelmi, mondhatni hallgatási szempontból jóval előrébb kellett volna pozícionálni, már ha egyáltalán része lett volna a törzsanyagnak. Ahogy írtam, jó feldolgozás lett, de nem feltétlen a metalosokat és az ősfanokat célozta meg. Az eladások persze a zenekart igazolták, kereskedelmileg talán Marilyn Manson legsikeresebb single-jeként tekinthetünk rá. A bónuszdalok közül kiemelném még a személyes kedvencemet, a Baboon Rape Party-t, ami még ha nem is egy nagy valami, egy igen hangulatos, széttorzított, bárzongorás téma. Ha máshogy nem, legalább egy átvezetőként el tudtam volna képzelni a lemezen. Ha nem tudnátok, miről van szó, a mOBSCENE videójának elején-végén ez a szerzemény hallható.
A lemez több országban, így az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Németországban, Ausztráliában, Olaszországban és Svájcban is az élen, kezdett, Magyarországon a huszonnyolcadik helyen volt a csúcson. A turné pár show erejéig már a megjelenést megelőzően megkezdődött, 2003. április 11-től 2003. december 19-ig nyolc körben összesen száztizenkilenc koncertet adtak elég komoly és feszes koncerttáblákkal, köztük az Ozzfest 2003 turnéval. A turnén rendesen megdolgoztatták a friss anyagot, a teljes műsoros bulikon hat, esetenként hét számot játszottak a The Golden Age Of Grotesque-ről. A kalandozás nem ment zökkenőmentesen, olyannyira nem, hogy még szinte a legelején, június 8-án a Rock Am Ringen Manson akarva-akaratlanul, de megrúgta John 5-t a The Beautiful People alatt. A gitáros éppen nem volt a toppon, hiszen azelőtt nem sokkal hunyt el a kishúga, így érthető, miért is reagált úgy, ahogy. Ha nem ismernétek a jelenetet:
A zenekarban az összhangulat igencsak megrogyott a turné végére, az előbb említett John 5 2003 végén, a kanyar lezártával lelécelt Manson mellől. A rá következő évben kiadott best of lemez, a Lest We Forget már nélküle készült, a Personal Jesushöz készült videóban kicsit suta felállásban, Mansonnal a gitár mögött látható a csapat. Az eredeti tervek szerint ez az összeállítás a Marilyn Manson végét jelentette volna, viszont ahogy azóta már mindenki tudja, a csapat ilyen-olyan felállásban, lényegében egyszemélyes projektként azóta is él és virul. A Dita Von Teese-zel való házasság vége, ami csúnyán megtörte Manson lendületét tette be végül a keresztet a zenekarnak is, 2007-ben Pogo, 2008-ban, a számomra igen gyenge Eat Me, Drink Me kiadása után nem sokkal Skold is távozott, Ginger Fish egy 2004-es, sérülés miatti rövid szünetet követően 2011-ig bírta az abszintkirály mellett. A klasszikus felállás utolsó fecskéje a 2008-ban visszatért, majd 2017-ben megint kilépő Twiggy Ramirez, de bátran mondhatjuk, hogy ekkor már egy „másik” zenekar tagjaként próbált helytállni. A Pale Emperorral kezdődő „harmadik” éra lemezei aztán újra közelebb kerültek hozzám, de ott sem a klasszikus düh dominál már, hanem egy egykor igen híres / hírhedt shock rocker kései, több esetben kétségtelenül hangulatos muzsikáját hallhatjuk.
Ki, hogy számolja, van, aki szerint már az Antichrist Superstarral, van, aki meglátása szerint a Holy Wooddal, de én úgy érzem, hogy a Golden Age Of Grotesque-kel zárult le Marilyn Manson (mind az egyén, mind a zenekar) klasszikus korszaka. A best of lemez határozottan és egyértelműen jelezte az éra végét, mely után a Marilyn Manson név végérvényesen egy embert takart, nem pedig egy zenekart – igaz, ez a Spooky Kids utótag elhagyása utántól már folyamatosan érezhető volt bizonyos szinten. Nem akarok senkit megbántani, de míg 2004-ig szinte minden rajongó tudta, tudja és ismeri a tagok neveit, ezután már olyan szintű átjáróház lett a zenekarból, hogy ember legyen, aki tudja követni azt. De vajon ezután volt-e már értelme egyéneket keresni az ikonikus frontember mellett, aki teljesen átvette, bizonyos helyzetekben pedig elvesztette a kontrollt az öröksége felett? Ezt mindenki maga dönti el. Egyvalami biztos: a groteszk aranykora húsz éve jelent meg és körülbelül egy-két éven belül ért véget, de nem lemezciklus, hanem zenekari szinten is.
