Miután 1985 végén Wayne Hussey és Craig Adams kilépett a Sisters of Mercy-ből, Simon Hinkler és Mick Brown közreműködésével megalapították The Mission-t. 1986-ban kiadták God's Own Medicine című debütáló albumukat és a következő nyolc év alatt, további hat nagylemezzel járultak hozzá a zenetörténelemhez. A nyolcvanas-kilencvenes évekre a gótikus/alternatív rock egyik legmeghatározóbb jelenségévé váltak. Persze mindennek ára van, a gyors siker, a rengeteg telt házas koncert, fesztivál fellépés megtépázta a csapatot, aminek eredménye egy hosszabb kényszerpihenőt eredményezett. /Fotó: Somogyi Lajos, Bands Through The Lens/
Az 1999-es visszaérést egy újabb megtorpanás követett 2008-ban. Ekkorra az eredeti felállásból a frontemberen kívül már mindenki távozott. Final Chapter nevet viselő turné keretében intettek búcsút a világot jelentő deszkáknak, többek között a magyar közönségnek is. A szünet szerencsére ezúttal sem tartott sokáig. A zenekar megalakulásának 25. évfordulója elegendő oknak bizonyult, hogy a régi csapat részben ugyan, de újra összeálljon és felébresszék a bandát csipkerózsika álmából. A „Mission XXV” névre keresztelt körúttal jártak utoljára Magyarországon, 2012-ben.
A "United European Party Tour" 2020-ban még ugyan elindult, de a Covid miatt félbeszakadt. A zenekar ezt hivatott bepótolni "Déja Vu Tour"-ra átkeresztelt koncertsorozattal. Több helyszínen is kétestés műsorral készülnek. Budapestet megelőzően Portóban és Bécsben is dupláztak. Azt már előzetesen megszellőztették, hogy azokon a helyszíneken, ahol két egymás követő napon játszanak, mindkét alkalommal nagyon különböző dallista lesz. Azt, hogy adott este mi lesz műsoron csak aznap döntik el, így érdemes „bérletet váltani” a rendezvényre.
Na, ezen háttér információk birtokában döntöttem el, hogy már bizony mindkét estén fedélzetre szállok, nehogy esetleg lemaradjak kedvenc számaimról. Jó ötletnek tűnt ez elsőre, de azért egy bizonyos kor felett, két egymást követő éjszakai dorbézolás felér egy masszív kiképzéssel. Próbáltam nem gondolni a másnap és harmadnap rám váró meló mennyiségére, hanem inkább jóleső nosztalgiával elmerengtem ifjúságom szép percein, amikor még nem okozott különösebb gondot két egymás utáni bulis nap a hét közepén… De hát mitévő legyen az ember lánya, inkább bevállalja a járulékos kellemetlenségeket, mert szeretné látni a teljes repertoárt. Így hát megfelelő mennyiségű kólával és kávéval felvértezve indultam el küldetésem teljesítésére...
Nem igazán tudtam mire számítsak, mennyire lesz tele majd a hajó „rakománnyal”, ezért mindkét nap időben megérkeztem a helyszínre. A kiírás szerint az előzenekar 19:50-kor kezd, a főműsor pedig 21:00-kor indul. Üdvözítő, hogy mindkét este egy-egy magyar banda kapott lehetőséget. Előbb a Choke City, akik stílusban inkább dark-pop, shoegaze zenét nyomnak. Majd csütörtökön a szegedi Artur névre keresztelt, magukat artrock formációnak hívott zenekar próbálta hangulatba hozni a közönséget kb. fél órás műsorukkal. Szégyen, nem szégyen, de én egyik csapatot sem ismertem ezelőtt. A Choke City a kissé egysíkú, elmélázó zenéjével engem azért beszippantott, annak ellenére, hogy a hangzás korántsem volt tökéletes, de persze nem az ő hibájuk volt.
Nagyjából a technikai szünet alatt kezdett gyűlni a nép és lettek egyre többen és többen. Az első sorok egyikében sikerült leparkolnom mindkét alkalommal. A pontos kezdésre nem lehet panasz, 9-et ütött az óra, mikor felcsendült az introt követően a Beyond the Pale. Volt még néhány szám, ami ezen kívül csütörtök este is elhangzott pl. Wasteland, a Butterfly on a Wheel, Deliverance vagy a Severina.
Első alkalommal főként a Carved in Sand és God’s Own Medicine számai adták a műsor gerincét, de beférkőzött azért a Within the Deepest Darkness és a Grotesque számok, amik már a kétezres évek remekei. A közönség kifejezetten vevő volt, bármire is. Középen kialakult egy kis góc, ahol talán indokolatlanul is túltolták a „táncot”. A rendetlenkedésnek frontemberünk vetett véget kissé meglepő módon. A gitárjával kinyúlt a srácok felé és egy-két laza mozdulattal fejbe koppintotta az egyik rendbontót. Majd odaszólt, hogy jó lenne, ha figyelnének mások testi épségre is. A kis intermezzotól eltekintve jó hangulat uralkodott. Pedig voltak még nehézségek. Basszusgitáros Craig Adams náthával küzdött, fújta az orrát rendesen. Wayne Hussey kaján vigyorral meg is jegyezte, milyen szar lehet így gitározni. A hangzás is nehezen akart összeállni az elején. Ettől függetlenül nem lehetett panasz. Volt énekeltetés, gitárpengető osztás a két ráadás között.
A frontemberünk színpadi szettje sem okozott meglepetést; napszemüvegben, fura mintás, kigombolt ingben tolta végig a bulit. Két szám között azt is sikerült tőle megtudnunk, hogy az aktuális ruhadarabot az egyik rajongótól nyúlta le a turné amszterdami koncertjén. Sokat kommunikált a közönséggel, valakinek a kalapját is kölcsön kérte néhány dal erejéig. Nem meglepő, de az estébe belefért azért egy kis spontaneitás is. Dallistán kívül, bónuszként megkaptuk a Love Me to Death-et, amit szólóban adott elő a mester. A napot a Tower of Strength zárta nem sokkal 11 óra előtt.
Másnap megtudtuk, hogy a csapatból többen megmártóztak valamelyik budapesti termálfürdőben, kivéve Wayne Hussey-t, aki elmondása szerint ki se mozdult az ágyból. Gyorsan végig pásztázta a közönséget lecsekkolva kiket látott már előző este is a színpad környékén. A "balhés" ős-rajongók is visszatértek, de szerencsére ezúttal nem kellett megrendszabályozni őket. Azt kell, hogy mondjam a második estére minden összeállt. A hangzás tökéletes volt, Adams náthája is rendeződni látszott, legalábbis kevesebb papír zsebkendő landol a színpadon… Lehet, hogy a budapesti gyógyvíz miatt, de olyan kraft jött ki a zenekarból, hogy első perctől az utolsóig nem volt leállás. Most is a God’s Own Medicine-ről válogattak jórészt, és talán a First Chapter volt több számmal is terítéken. Azért felcsendült más lemezről is egy-két gyöngyszem, mint az Afterglow, a Never Again és a Like a Child is. Egy ponton, talán az első ráadásnál, mintha Wayne Hussey ráérzett volna arra, hogy mi kell még a közönségnek. Jött a Sacrilige és a Blood Brother amivel fokozta az amúgy is remek hangulatot és tartotta lendületben az ugráló, táncoló tömeget. De egyszer minden bulinak vége. A záró akkordot a Tower adta második este is, így nem volt kérdés, hogy több ráadás már nem lesz és amúgy is már 11 óra van.
Összességében a két nap alatt, közel négy órát és majdnem 40 számot játszottak el, bemutatva munkásságuk jelentős darabjait. Ha különbséget kellene tennem talán a második alkalom, mintha jobban sikerült volna. Köszönhetően az összeállt hangzásnak, illetve a lendületesebb számokat tartalmazó repertoárnak is. De ez utóbbi megint csak egyéni preferencia kérdése, hiszen azért a The Mission főként a borongós és komor, néhol romantikus hangulatú dalaival, magával ragadó, sodró gitárjátékával vált sokak kedvencévé. A két estében benne volt minden, így nekem személy szerint nem maradt hiányérzetem. Az egész nagyon egyben volt, csakúgy, mint az összhang a zenekar és a közönség között.
Majd’ elfelejtettem. Azért volt egy kis időm megnézni mit találtak ki a marketingesek. A merch-ben - ránézésre egész jó minőségben – volt póló, pulcsi, sapka, bakelit lemezek, cd-k és könyvek, még talán kulcstartó is. A póló árak a szokásos színvonalon mozogtak. Aminek nagyon megörültem, Wayne Hussey két kötetből álló önéletrajzi művét is meg lehetett vásárolni. Mire a pulthoz értem második este a koncert után, már csak egy darab könyv volt. Kicsengettem 12 fontnak megfelelő forintot az utolsó, dedikált! példányért, amire egyébként is régóta fájt a fogam és így legalább volt mit olvasnom hazafelé a vonaton.
Fotók: Somogyi Lajos - Bands Through The Lens
