A Death Cult nevű formáció 1983-ban az angol Bradford városában állt össze Ian Astbury és Billy Duffy jóvoltából. Nevüket később The Cultra változtatták, hogy elkerüljék az esetleges dark vagy goth-rock beskatulyázást. A mai napig is működő zenekar élete nem volt éppen zökkenőmentes. Tagok jöttek, tagok mentek, Astbury kétszer is kényszerpihenőre küldte a csapatot. Mindezek ellenére kiadtak majdnem egy tucat lemezt, összehoztak egy sor slágerlistás számot. Pályafutásuk elején turnéztak az Aearosmith-szel és a Metallicával is, de természetesen tartottak önálló koncertkörutakat is, felléptek egy sor neves fesztiválon, szóval nem igazán tétlenkedtek az urak.

A Love című albumuk igazán meghatározó darab a sok közül, de mégis talán az 1987-es Electric jelentett nagy áttörést a zenekar számára. A nyolcvanas évek végén a ködös Albiont a napsütéses Los Angeles-re cserélék és a legsikeresebb albumukat a Sonic Temple-t már itt rögzítették.

A folyamatos tagcserék és leállások ellenére a legendás csapat alapítói Ian Astbury és Billy Duffy szerencsére továbbra is kitartanak a közös zenélés mellett.

Legutóbb 2017-ben a Volt Fesztiválon jártak nálunk. A tavaly megjelent Under the Midnight Sun című albumuk után elkeresztelt turné hetedik európai állomása volt kedd este a Budapest Parkban.

Szabadtéri rendezvény lévén, azért volt némi aggodalmam az egész napos, nyomasztóan felhős, szeles idő miatt vajon mire számíthatunk fedél nélkül az éjszakában. A felhők ugyan nem mozdultak, de szerencsére az eső és az újabb hurrikán elkerült bennünket, szóval minden akadály elhárult egy önfeledt szórakozáshoz.

Nagyjából este hét után érkeztem a helyszínre és viszonylag gyorsan sikerült átjutni a szigorú beléptetésen. Nem volt nagy tömeg és mivel volt még idő a kezdésig az első utam a merch felé vezetett, ahol rögtön le is esett az állam. A kínálatban nem voltak újdonságok, talán a többféle póló az, ami említésre érdemes. Meg is kérték az árát, kemény 17 ezer forintba került egy darab, úgyhogy a vásárlási lehetőséget inkább kihagytam.

Ekkor már színpadon volt Lili Refrain, az olasz származású előadóművész. A loop technikára épülő egyszemélyes, különleges zenei performansza talán egy másik helyszínen jobban átjött volna, de itt ebben a formában engem nem nyert meg. Igazságtalan semmiképpen nem szeretnék lenni, hiszen nem láttam a teljes műsorát és a neofolk irányzat sem áll túl közel hozzám.

A bemelegítés utáni szünetben a tömeg már kezdett sokasodni a küzdőtéren, de még simán elviselhető volt és végig az is maradt. Különösebb akadály nélkül a színpadhoz egész közel előre tudtam menni és középen, az énekessel szemben szépen le is táboroztam.

A The Cult jócskán 8 óra után kezdett. Astbury napszemüvegben, befont hajjal lépett a színpadra. Az igazán lendületes Rise indította be a zenés táncos mulatságot, ami tökéletes nyitánynak bizonyult, felpörgette a tömeget. Majd jött is az időutazás a 80-as évekbe, ugyanis innentől kezdve a repertoár főként a Love, az Electric és a Sonic Temple korszak klasszikusaira épült. Ian Astbury énekhangja még mindig szárnyal és talán a kor előre haladtával karcosabb egy kicsit, nekem nem okozott csalódás.

Nagyon keveset kommunikált a közönséggel, de végig aktívan pörög, együtt él a zenével. Gyorsan, átvezetés nélkül jött egyik szám a másik után, nem volt megállás. Mire feleszméltem pikk-pakk a koncert háromnegyedénél jártunk, amikor a Wild Flower-rel aztán mintha erősebb fokozatba kapcsoltak volna. A közönség láthatón jól érezte magát, mindenki táncolt vagy ugrált és énekelt. A ráadás előtt következett az elmaradhatatlan kedvenc Rain és a She Sells Sanctuary, ami egy magasabb szintre emelte az estét. A koncertet a Peace Dog és a Love Removal Machine zárta nem sokkal 10 óra előtt.

Egyébként Billy Duffy zseniális gitárjátékával végig megbízhatóan hozta a kötelezőt. A zenekar két eredeti tagja mellett Mike Mangan volt a billentyűs, valamint a ritmusszekciót John Tempesta dobos, Charlie Jones basszusgitáros szolgáltatta.

A minimalista színpadkép, egy háttérrel és hangulatvilágítással pont elégnek bizonyult erre az estére. Az Under the Midnight Sun turné címke ellenére az új lemezről mindösszesen két szám jutott a budapesti közönségnek. Szóval itt talán maradt egy kis hiányérzetem. Ettől függetlenül a Vendetta X és a Mirror nagyon jól illeszkedett a számsorba és emlékeztette a közönséget azokra a hangzásbeli átmenetekre, amelyek a csapat immár 40 éve tartó fennállása során következtek be.

Összességében nagyon jó volt látni Astbury és Duffy kettősét, ami teljesen lenyűgözi az embert és ez kedd este sem volt másként. Amit és ahogyan játszottak nem volt hiba. Letolták az Electric, a Love és a Sonic Temple összes kedvencét, amelyek még mindig megállják a helyüket. Bármikor újra nézném őket.