Van az a rész a Trainspottingban, amikor Diane arról beszél Rentonnak, hogy haladni kell a korral, mert változik a világ, a drogok, változnak a zenék és nem lehet örökké “Ziggy Pop”-ot hallgatni, aki amúgy is rég halott. Nyilván nem az edinburghi junkiek életvezetési modellje a követendő példa, azonban Iggy-t illetően kétségtelenül igazuk van: James Newell Osterberg Jr. nagyon is életben van amiről a veszprémi Gyárkertben bárki személyesen meggyőződhetett.
Veszprém viseli idén az Európa kulturális fővárosa címet, ahol egymásnak adják a kilincset a jobbnál jobb programok, a pop-up jelleggel beröffentett Gyárkert pedig ennek a rendezvénysorozatnak az egyik szívcsakrája. A királynék városa mondjuk alapból is pezseg (Utcazene Fesztivál, VeszprémFeszt, Jazz Napok, nem is beszélve a Balaton vagy Kapolcs csábító közelségéről) így csak első blikkre lehet rizikós megszórni a vidéket világsztárokkal kockáztatva, hogy csupán a szép emlékű Enyhe Fintor közönsége fog ellátogatni egy Iggy Pop koncertre.
Családi alapon relatíve gyakran vendégeskedünk a megyeszékhelyen, így a koszt-kvártély-szabadidő tengelyén már volt alkalmam felmérni a Gyárkert Kultúrpark adottságait és a Stereo MC’s, illetve Morcheeba műsorának fényében bátran állíthatom, hogy az egyik legfaszább koncerthelyszínt sikerült összelegóznia a VOLT fesztivál stábjának.
Hasonló paraméterek mellett láttam Iggy-t legutóbb a Budapest Parkban, így igencsak felcsigázott az újrázás lehetősége, bár bevallom megfogalmazódott bennem azért némi kétség, hogy 1.) vajon a veszprémi pezsgés elég lesz e a vállalható számú közönséghez, illetve 2.) 76 évesen mennyire lehet még lángba borítani a színpadot?
A Gyárkert felé araszolva az egyes számú aggodalmam semmivé foszlik, bár nincs teltház szép számmal gyülekeznek a The Stooges / Iggy polós szuperfanok, originál és konzum punkok, metálosok, nem metálosok, a félpanziós érdeklődök, egyszóval nagyjából mindenki aki szereti a “Pop” zenét.
Ugyan a turné apropóját adó Every Loser nem lett olyan erős, mint azt az impozáns közreműködők sejtetni engedték, azért gondolom Duff McKagant és/vagy Chad Smith-t mindenki szívesen látná a színpadon, ám mivel az ő időbeosztásuk aligha engedi, hogy végig nyalják Európát Iggy-vel, így ezúttal a 2019-es Free lemez zenészei zötykölődnek a turnébuszban.
A fél órás késés simán tolerálható a kiírt nyolcas kezdéshez mérten, főleg ha Iggy mondjuk aludttejet és szilvalekvárt fogyaszt vacsorára, nincs is nagy türelmetlenkedés és ha valakinek, hát neki elnézzük a pontatlanságot. Az éteri intró (Rune) kapásból Sarah Lipstate szerzeménye, aki rendszerint Noveller név alatt csinálja a lebegős ambientet, itt viszont a villanygitár nyakát markolászva lép oda a torzító pedálnak.
Persze nincs idő mélázgatni, a Five Foot One első ütemeinél Iggy már a színpadon pattog egy inkább szimbolikus, mint funkcionális bőrmellényben, amit csak azért öltött magára, hogy rögtön a padlóra vághassa. Iggy Pop felsőteste a rock ‘n’ roll hegekkel illusztrált képes története (az alsó rész is, csak az másképp), az egyetemes popkultúra része, amit vétek lenne takargatni és bár nem olyan feszes már a vászon, szerintem Biggy Pop (Iggy kedvenc kakaduja), így is simán leszámol pár tucat fekvőtámaszt reggelente a gazdájának.
Egy friss album legyen bár apropója a turnénak, a jobban sikerült új szerzemények mellett azért mégiscsak a klasszikusokat várja a közönség, hogy aztán lalalázhasson a Passengerre vagy azt üvölthesse, hogy “And now I wanna be your dog” (az összekamuzott-mormogott verzékről nem is beszélve), szóval tegye fel most a virtuális kezét, akinek nem volt elég a Frenzy meg a Modern Day Rip Off az Every Loser képviseletében.
A Five Foot One-t követően meg is kapjuk az első kőbe vésett klasszikust az arcunkba, a brutális T.V. Eye alapból úgy jó, ha karcos, így igazából most nem zavar kifejezetten a kásásabb hangzás. A Modern Day Ripoff is csak kicsit töri meg a tematikát, de végül is lemezbemutató zajlik éppen, ezzel a protokoll letudva, jöhet is a Raw Power ami kétségtelenül élőben az igazi. Iggy hálás a közönségnek, repül is a fuckin’ thank you a fejünk felett, de nincs ebben semmi öncélú trágárság, egyszerűen ilyen ez a rock ‘n’ roll.
A Gimme Dangerrel aztán végképp kezdetét veszi a fanservice, amit a Passenger követ és itt már az egész korosztályos tornasor együtt énekel, mert Iggy-t mindenki szereti, ennyi a matek. Mondja is, hogy “I feel love”, valószínűleg ez az üzemanyag 76 évesen, mert jön-megy a színpadon, szökellget meg táncol, hergeli a tömeget és egyszerűen lehetetlen nem rá figyelni, annyira erős a színpadi jelenléte, hiába van ott egy komplett zenekar síppal, dobbal. A Lust for Life-al persze van még feljebb, bár rendhagyó módon Iggy most egy székre telepedik erőt gyűjteni és a tombolást a közönségre bízza, persze nem sokat pihen, hamarosan ő is újra csatába indul. A soros The Endless Sea alatt amúgy is lehet lazáskodni, ami egyébként kurva jó élőben, a végkifejlet nettó libabőr, illetve örvendetes, hogy ennyit csemegézik az életműben kissé alulreprezentált, pedig kiváló New Values-ról.
A nyári slágerként felkonferált Death Trip, illetve a ravasz I’m Sick Of You bombasztja után Iggy vakkant párat és innen már nem nehéz kitalálni, hogy mi következik. Az I Wanna Be Your Dog alatt dob egy hátast a régi idők emlékére (kicsit lent is marad pihengetni) majd négykézlábra ereszkedve szó szerint lemegy kutyába. A ráadás előtti utolsó nóta természetesen a Search & Destroy, ahol már némi stagediving is összejön és ugyan ezúttal nem Iggy az elkövető, azért ő is bele húz rendesen. Csak annyit szusszanunk aztán, amíg a road kicsit rendet rak a csatatéren, majd jön is a meglepően bőkezű búcsú csomag a Mass Production, Down On The Street, Loose és a friss Frenzy négyesével.
A kivetítőn közben a korai évek önpusztító színpadi mutatványait láthatjuk, ami valahol keserédes aláfestése a műsornak, ugyanakkor jó látni, hogy hiába változik a világ, a zene meg a drogok, Iggy Pop 2023-ban is ott áll a színpadon és hajtja a szeretet, a makrobiotikus diétája vagy a csikung gyakorlatok, de legfőképpen a rock ‘n’ roll.
Fotók: Máté Évi, photographic.hu
