Ha kenyértörésről ugyan nem is beszélhetünk, egy három és fél évtizedes munkakapcsolat befejezéséről mindenképp. A kreatív csatornák szemmel láthatólag egyik fél részéről sem apadtak el, de úgy tűnik, hogy Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes a jövőben ezeket már nem fogják közös mederbe terelni.
A Fates Warning két meghatározó egyénisége nem tegnap, és nem is tegnapelőtt kezdte a projektezést. Az énekes Engine név alatt már az ezredforduló környékén csinált két kvázi szólólemezt, rácsatlakozva a modern metal vonalra, zömmel azt a zenei alapot keverve a védjegyszerű vokáljaival, sőt egy bő évtizeden keresztül a Redemption soraiban is érdekelt volt.
A gitáros-zenekarvezetőnek meg ott voltak a szólóanyagai, segítette az egykori kolléga, John Arch visszatérését, illetve Kevin Moore-ral közösen üzemeltette az OSI projektet is. A felek pár hónapja jutottak el oda, hogy - a dolgok jelenlegi állása szerint - további Fates Warning lemezek már nem fognak készülni. Ray az utóbbi évek projektezése során a What The Water Wants képében már készített egy valódi szólólemezt, de vidámabb köntöst magára öltve hasonló vonalon mozog/mozgott az A-Z projekttel is, a metalosabb Figure Of Speechless-hez pedig csak a hangját tette hozzá.
Alder az egykori Engine-hez hasonlóan szólóban is egy állandó felállással dolgozó zenekarban gondolkodott. A négy évvel ezelőtti anyag folytatásán ugyanis épp úgy ott találjuk a FW turnécsapatából ismert Mike Abdowt, ahogy itt van Tony Hernando és az ütős, Craig Anderson is. Bevallom, hogy a debüt idején többször is ellenőriznem kellett, hogy az itteni Craig Anderson azonos-e az Ignite dobosával, a két formáció zenei világa ugyanis köztudottan köszönő viszonyban sincs egymással. Mégis ugyanarról a figuráról van szó.
Sarkítva a dolgokat, akár azt is írhatnám, hogy Alder és az őt kísérő zenészek a II-vel ott folytatják, ahol négy éve abbahagyták. Valamilyen szinten persze erről is van szó, de nem fekete-fehér a kép, azaz mégis pontosan az. Ahogy az első lemez fehérbe burkolt grafikája reményt, éltet sugárzott, úgy az idei cucc koromfekete háttere az elmúlás érzetét kelti. A zene épp ilyen.
A What The Water Wants nem terhelte meg az embert, inkább volt felszabadító és örömteli a hallgatása, még a II mindig lelombozza a hallgatót. Az idei penzum nemcsak hogy nagyjából negyedórányival hosszabb a debüttől, hanem kapaszkodók se igazán vannak rajta. Egy hangulatfolyam az egész. Míg az elődön ott voltak az Alder-léptékkel slágeresnek minősülő olyan dalok, mint a Wait vagy a Shine, addig a 2023-as eresztésen nem találok ilyeneket. A korong közepe táján meg végképp nem. Az első albumot manapság is bármilyen hangulatomban el tudom indítani, a II viszont nem ilyen simulékony, lélekemelő dalcsokor. Alder persze nem ment át doomba, de messze jár a Parallels meg az Inside Out lemezek hangulatától, valahol az A Pleasant Shade Of Gray-Disconnected időszak környékén.
Ahogy az utóbbi két FW albumról, épp úgy a II-ről sem tudnék dalokat kiemelni. A hangulatváltozás és a másság ellenére az idei korongot semmivel sem érzem az elődjétől gyengébbnek. Ha szereted Ray védjegyszerű vokáljait, a II-vel sem fogsz tévedni, ezek a dalok ugyanúgy szíven találják az embert, mint az előző lemez szerzeményei, csak most más irányból közelítenek.
