Ha az amerikai thrash metal kapcsán emlegethetjük a „Big 4”-t, a germán kollégáknál meg a „Teuton Thrash Trio”-t, akkor a svéd melodikus death/black vonalon miért ne nevezhetném meg a magam mesterhármasát, a Dissection, a Naglfar és a Necrophobic képében, szigorúan ábécé sorrendben?!
A ’90-es évek közepének svéd undergroundját formáló három zenekar közül a Dissection jutott a legmagasabbra, a Necrophobic egyes lemezeiről pedig ezeken a hasábokon már jómagam is megemlékeztem. A Naglfart azonban ritkán emlegetjük. Jobb apropó pedig nem is kínálkozik arra, hogy az idei, Dan Swanö által remasterizált újrakiadások révén gondolatban leporoljuk az umeai négyes (utóbb ötös) talán legjobban sikerült első két lemezét.
A debütáló Vittra idén ugyan nem ül semmilyen jubileumot, a három évvel későbbi utód, a Diabolical azonban májusban töltötte eredeti megjelenésének negyedszázados évfordulóját. A Naglfar tehát a fenti két kollégával ellentétben nem a svéd fővárosban, hanem a perifériának tekinthető Umeában üzemelt, illetve némiképp takaréklángon, de jelenleg is ott működik. A népszerűségi rátát bizonyára ez a körülmény is befolyásolta, hiszen az egyetemvárosból a Meshuggah és a Nocturnal Rites kivételével nem sokaknak sikerült bekerülniük a nemzetközi vérkeringésbe, zárójelben talán még a Hollowt említhetném. Az utóbbi zenekarok azonban más műfajokban jeleskednek.
A Kristoffer Olivius és Jens Rydén által 1992-ben alapított Naglfar felállása folyton változott. A tisztánlátást nehezíti az is, hogy a két muzsikus hol egyszerre, hol felváltva vokálozott az egyes lemezeken, sőt akár az egyes szerzeményeken belül is megosztották az énektémákat. Rydén 2005-ben elhagyta a zenekart, a mindenkori biztos pontoknak így Olivius és az 1993-ban csatlakozott Andreas Nilsson gitáros tekinthetők. A Vittra és a Diabolical lemezekkel kijelölhető korai időszakban a csapat tagja volt Morgan Hansson gitáros is. A debüt egy fiatal session dobossal készült, a folytatást pedig egy másik vendégzenész ütötte fel.
Jómagam ugyan az 1998-as Diabolicallal ismertem meg a svédeket, és ma is az áll hozzám közelebb, de maradjunk az időrendnél, és kezdjük a Vittrával! A norvég kortársakkal ellentétben a svédekre már a black metal második hullámának ezen időszakban is jellemző volt a dallamosabb megközelítés. Hogy ez a ’80-as évek Helloween és Iron Maiden lemezeinek, vagy más körülményeknek köszönhető-e, ma már csak a zenészek tudnák megmondani. Annak, aki még nem futott bele a korai Naglfar zenéjébe, leginkább egy Janne Wirman csilingelő billentyűi és Alexi Laiho melodikus szólóvirgái nélküli, az első két lemeze környékén járó Children Of Bodomhoz hasonlítanám az összképet. Azt viszont nyomatékosítanom kell, hogy két évvel járunk az első Bodom lemez, a Something Wild előtt…
Jens Rydén egydimenziós rikácsolása kétségtelenül a black metal irányába mutatott, de a Vittrán ezen túl is több, a fekete fémből eredeztethető nyomelemet találunk. Rydén fröcsögését akár azzal is elintézhetném, hogy felesleges volt bajlódniuk a dalszövegekkel, az előadásmódja révén bármit krákoghatna a zenére. (A The Eclipse Of Infernal Storms középrészében a vokálok már a groteszk határát súrolják…) Ha viszont nem a mondanivaló tolmácsaiként, hanem a sokat emlegetett „ötödik hangszerként” tekintünk a vokálokra, máris más a helyzet. Nem beszélve arról, hogy emberünk a vizuális részben is nyakig benne volt, hozzá köthető a zenekari logó és több grafika is.
Az Abyss stúdió és a lemezen vendégként is felbukkanó Peter Tagtgren ha nem is referenciaként szolgáló hangzást, de kellően áttekinthető hangképet adott a daloknak. A Naglfar ebben a korai időszakban nem volt sebességmániás alakulat, pontosabban nem csak az volt. A dinamikai váltásokra építkeztek, időnként – pl. az Emerging From Her Weepings című nótában vagy akár a címadó bevezetőjében – a sebességből visszavéve akusztikus gitárokra is képesek voltak váltani. A tekerések helyett a szerzeményekbe került dallamos betétek a melodikus oldalt domborították ki, mintsem a technikai bemutatót kívánták volna kipipálni. Tisztán folkos elemekkel nem kísérletezgettek, ahogy a Diabolicalon feltűnő némi zongorát kivéve további stílusidegen hangszerek sem kerültek a szerzeményekbe. Mégis minden ízében északi a zenéjük. Az interjúkban a skandináv black/death zenekarok ezekben az években nem véletlenül emlegették fő hatásaikként az előző évtized germán thrashereit, elsősorban a Destructiont és a Kreatort. A riffekben Mike Sifringer játéka rendszeresen vissza is köszön. A lemezen dobosként közreműködő Matte Holmgren a fiatal kora ellenére változatosan, kreatívan üt, tartósan azonban mégsem ragadt meg a Naglfar soraiban. A nem túl izmos WAR Music színeiben megjelent Vittra a maga ligájában sikert aratott, Oliviuséknak a debütáló lemezből egy valóban underground kiadó logója alatt is sikerült tizenháromezer példány feletti darabszámot értékesíteniük.
A folytatás azonban mégsem érkezett zökkenőmentesen. A doboskérdés kellően megakasztotta a lendületet, ahogy időpont hiányából adódóan az 1997 környékén már alaposan betáblázott Abyss stúdióba sem sikerült visszatérniük. Az átmeneti megoldás végül egy újabb session-ütős, Johan Moritz személyében érkezett, a stúdiózást pedig 1998 legelején odahaza, a Ballerina (!!!) stúdióban bonyolították le. A Diabolical az év májusában, szintén a WAR Music színeiben jelent meg. Jómagam tehát ezzel a lemezzel ismertem meg a svédeket. A fenti nehézségek ellenére Nils Johansson közreműködésével egy életerős második lemez készült. A cél, azaz a dinamikai váltások még inkább előtérbe történő helyezése maradéktalanul, és a Vittrán hallottakhoz képest gördülékenyebben sikerült. Éles változtatások nem történtek, de egyenesben mégsem merném kijelenteni, hogy Rydénék újraírták volna a Vittrát.
A leginkább fülbeötlőek a hangzásbeli módosítások, a négyhúros nagyobb teret kapott, és az egész lemez is egy árnyalatnyival mélyebben szól. Egetverő újdonságokkal meg ebben az alirányzatban a ’90-es évek vége felé már nem nagyon számolhattunk. A dalszerkezetek az első anyagon sem voltak szögletesek, de a Diabolical számomra ezen a téren is simulékonyabb, egyúttal mégis black metalosabb az elődjénél. Az Embracing The Apocalypse váltásai és az Into The Cold Voids Of Eternity - a zongorás résztől eltekintve - en bloc a kortárs Emperor dolgait idézik. Rydén vokáljai épp ugyanolyan hallgatóbarátra sikeredtek, mint a Vittrán, tehát ezúttal is a gitárosok feladata volt a szükségesnek ítélt dallammennyiség leszállítása. Természetesen a sajtó ekkora már rendszeresítette a nem alaptalan Dissection-Naglfar párhuzamokat. Az umeaiak azonban semmilyen téren sem kívántak versenybe bocsátkozni az ekkor már az irányzat vezérhajójának számító Dissection-nel.
A folytatásokról, a későbbi Naglfar lemezekről nem vagyok illetékes állást foglalni, a 2005-ös Pariah-t ugyan még LP formátumban begyűjtöttem, de sajnos nem sikerült egymásra hangolódnunk. Utána pedig már nem is próbálkoztam. Bízom benne, hogy a tőlem tájékozottabb olvasóink kommentben majd megírják, érdemes lenne-e pótolni az azóta eltelt közel két évtized amúgy csak három nagylemeznyire rúgó mulasztásait! Számomra ugyanis a Naglfar máig a Diabolical és a Vittra lemezeket jelenti, épp ebben a sorrendben.
