A Puddle Of Mudd a Control, Drift And Drive és a She Hates Me dalokkal meghatározó zenekara volt a tini koromnak. Olyanok, mint a P.O.D. és a Sum 41, mindig meghatározó elemei fognak maradni az életemnek. Hiszen egy olyan korban fedeztem fel őket a szebb napokat is látott legendás MTV-n, amikor nagyban formálódott a világnézetem és a zenei ízlésem. Így nem csoda, hogy mikor megtudtam, hogy megjelent a zenekar hatodik stúdió albuma, egyből mondtam a főszerkesztőnek, hogy akkor ezt viszem is!
Mit várok egy sokkal szebb napokat is látott, már-már mondhatni bukott zenekartól? Maximum annyit, hogy pár pillanat erejéig hozzák vissza azt a hangulatot, amit a tizenévesen éreztem, vagy legalább teremtsenek egy kis nosztalgia hangulatot, hogy felrakjam újra a régi anyagokat. Na, lelövöm a poént, ez a Puddle Of Mudd-nak 2023-ban részben sikerült. Nem mondom, hogy a tizenegy dal miatt tűzbe mennék, vagy csak hangoztatnám a Viva Comet-en, hogy imádom őket, de kedvet hozott, hogy a Come Cleant előkapjam, ami igazi slágergyűjtemény.
Az Ubiquitous erősen indul. Meg is lepődtem, hogy ebből még a végén lesz valami. Nincs spanyol viasz, de Wes hangja egész élvezhető a My baby alatt sőt még maga a dal is eléggé hangulatos, tipikusan az, amit anno megszokhattunk a zenekartól. Érzek benne némi Guns ‘N” Roses-os húzást az elején, ahogy építkezik a dal. Amúgy ez a csávó egy remek dalszerző/énekes lehetne, csak folyton elb**ssza, ahogy azt tette Kurt Cobain is anno. Ha már Cobain…a Nirvana hatás már a lemez elején érezhető, ugyanis a második Dance With Me olyan, mintha a Come As You Are egy átirata lenne, de minimum a legendás slágerüknek a folytatása. Nem is beszélve arról, hogy a harmadik dal címe konkrétan Cash & Cobain. Így záródik az első etap, ami egy jó része a lemeznek, ha csak ez a három dal lenne egy EP-n még komolyan mondanám, hogy erős lehet még ez a zenekar a jövőben. Oké, még a negyedik tétel sem olyan botrányos, de ezek után megérkezik a Candy című szerzemény, és megindul a mélyrepülés. A dal egyértelműen olyan, mintha egy Elton John szerzemény akarna lenni, de minimum a Blurry modern változata, csak az az egy probléma vele, hogy borzasztóan gyenge. Wesnek biztos sokat jelent, de körülbelül annyira felesleges, mint egy BLS bulin Zakk Wylde zongora performansza. És az igazi probléma, hogy innentől kezdve tényleg csak erőlködés a lemez, semmi több. A dalokat megpróbálják különböző effektekkel, technikákkal feldobni, de ez egyáltalán nem működik. A Man In The Mirror próbál egy egyszerű szerzemény lenni a maga kis gitár-dob kombójával, de igazából unalmas. És ez az unalom tökéletesen megmutatja, hogy próbálhatunk nosztalgiázni, de már az sem megy. Mindezek mellett pedig a lemez egyszerűen rosszul szól a felétől. Nagyon sokat utazom, van, hogy egy nap kilenc órát ülök kocsiban, ilyenkor van időm zenét hallgatni, és azt vettem észre, hogy nem hallom, nem értem mi történik az Ubiquitous-on. Szól valami, de nem kivehető rendesen, emiatt pedig sokkal inkább kínszenvedés a lemezt hallgatni út közben. Megpróbáltam itthon is, fejhallgatóval, de nem jártam sikerrel.
Értékelem, hogy valaki ennyi év után is még próbálkozik, hogy felmutasson valamit, de vannak olyan szituk, amikor ez egyszerűen nem megy. Őrizzük meg az első lemezt az emlékeinkben és hanyagoljuk ezt.
