Einar Solberget Ihsahn sógoraként ismertük meg, de manapság már szinte csak saját jogán, a Leprous vezéreként emlegetjük. A harmincas évei végén járó Einar hét nagylemezt készített a Leprousszal, vendégként szerepelt egy jó tucatnyi további albumon, majd 2022-ben úgy döntött, hogy szólóban is kipróbálja magát.
Emberünk mint dalszerző nem csak az énekhangja, hanem a billentyű játéka révén is egyéni karaktert adott a Leprous-nak, önmagából pedig az első szólólemezén sem akart teljesen kivetkőzni. Megkockáztatom, hogy ha pont ez lett volna a célja, akkor elkerülhetetlenül kudarcra ítélte volna a projektet. A Leprous és Einar neve közé ugyanis hellyel-közzel kitehető az egyenlőségjel.
Az anyazenekar ismeretében mindenki előtt nyilvánvaló kell legyen, hogy a főszereplő nem kizárólag metalos gyökerekkel rendelkezik. A családi kötelék persze a black metalhoz láncolhatná, de Einar mindig is kísérletezett a hagyományos értelemben vett ’80-as évekbeli rockzenével, ahogy rakás egyéb mellett a pop sem áll kifejezetten távol tőle, sőt. Az első Einar Solberg szólólemez le sem tagadhatná névadója popos hatásait.
Mondanom sem kell, hogy a dalszerző eddigi pályája során most jutott a legtávolabb a metaltól. A hangja pedig – ahogy már említettem – egyfajta levakarhatatlan védjegy. Solberget nem lehet azzal vádolni, hogy valaha is korlátok közé akarta volna szorítani a művészetét. Az első, egyébként önéletrajzi indíttatású szólólemezén épp úgy megtalálható a tizenegy perces nagyeposz (The Glass Is Empty), ahogy a négy perces popdal (A Beautiful Life) és akár a black metalos vokál is (Splitting The Soul). Tehát komolyzenész ugyanúgy meghívást kapott, ahogy a bevezetőben emlegetett sógor is.
A popos részeknél most Seal korai lemezeivel érzek rokonságot, bár a pop végképp nem a kenyerem, így zokszó nélkül elfogadom, ha valaki történetesen más előadóra asszociál a hallottak alapján. Einar ugyan a címben szereplő életkorához kapcsolódó élményeire és az azt követő három évének történéseire fűzte fel a dalok szövegeit, de az egyes szerzemények önállóan is megállják a helyüket, már csak a változatosságukból, a vendégsereg széles skálájából adódóan is.
Annak ellenére, hogy egy relatíve sok vendéget felsorakoztató, kifejezetten személyes hangvételű szólóanyagról van szó, szerzője nem zárkózik el az élő fellépésektől sem. Hangzatos lenne azt írni, hogy Einar Solberg első szólólemeze minden Leprous rajongónak kötelező tanulmány, a valóság azonban az, hogy csak azon Leprous híveknek kötelező, akik néha hajlandóak a rockzene keretein kívülre is tekinteni.
Jómagam hibás megközelítésnek tartom, ha egy kimondottan szólólemeznek íródott és akként is kiadott anyagon mondjuk a riffeket kezdjük hiányolni, de a véleményemet igyekszem gyorsan zsebre tenni. Ha eddig jutottál az olvasásban, jobb ha saját belátásod szerint döntesz arról, hogy ez neked így, hallgatóként mennyire pálya. Engem mindenesetre Einar sokadszorra is meggyőzött, olyannyira, hogy nem bánnám, ha a Leprous mellett a jövőben párhuzamosan futtatna egy szólópályát is. Mondanivalóban nem szenved hiányt, és a formát is mindig sikeresen találja meg annak tolmácsolásához.
