Több, mint egy évtizednyi lemezmentes időszak és legalább három hosszabb leállás után végre megjelent a Staind legújabb nagylemeze. Az amerikai post-grunge szupersztárok gyakorlatilag ott folytatják, ahol 2011-ben abbahagyták.
Igazán érdekelne, hogy Európában, vagy konkrétan Magyarországon mennyien várták a Staind visszatérését. Amikor a csúcson voltak, toplistás sztároknak számítottak, legalábbis Amerikában. A nevük utána sem kopott ki a köztudatból (erről Aaron gyakran megosztó megnyilvánulásaival is gondoskodott), de az is igaz, hogy ideát a rockrajongók tömegei manapság inkább más zsánert preferálnak, mint ezt a jobb híján post-grunge-nak meg alternatív metalnak címkézett zenét. Szóval nemigen várható, hogy majd a Sabatonnal turnéznak, ha értitek.
A karrierjük első 15 évében viszonylag gyorsan kiadtak hét nagylemezt, számtalan rádiós slágert, majd 2012-ben Aaron Lewis énekes-gitáros úgy döntött, hogy jegeli a zenekart, átnyergel a country műfajra, és szólókarrierbe kezd. A Staind hivatalosan sosem oszlott fel, és amikor 2019 körül ismét összejöttek, és új dalokon kezdtek dolgozni, a felállás nem változott. Aztán persze a covid is lassította a szerelvényt, végül a Confessions of the Fallen idén szeptemberben futott be. Aaron így mesélt a miértekről:
Teljesen kiégtem attól, hogy minden este le kellett ásnom a lelkem sötét bugyraiba, hogy hihetően és autentikusan adhassam elő ezeket a nagyon mély és sötét dalokat. El kellett távolodnom ettől egy időre, és valami mást csinálni. Aztán egyszer csak újra összeállt minden, a legtermészetesebb módon.
Ez a teljesen-mást-csinálás végül négy szólólemez formájában öltött testet, igaz, a legutóbbi munkálatai már a Staind dolgaival párhuzamosan zajlottak. Ami a zenei világot illeti, az volt a koncepció, hogy azonnal felismerhető legyen, mégis valamelyest modernizált felfogásban. Ezt akár ki is pipálhatjuk, magam se mondhattam volna szebben. A meglepetés élét persze jócskán elvette, hogy a tíz dalból négyet előre megmutattak, de ezen nem kesergünk, gyakorlatilag ma már mindenki így csinálja.
Egy pillanatig sem finomkodnak, és akkora üveghangos Korn riffel indítják a lemezt, hogy csak na. Jó, mondjuk, hogy Korn-hatású riffel. Aaron hangja jó karcos, néha átvált üvöltésbe is; megnyugodhatunk, nem lettek (még) kommerszebbek. Dallamos, fülbe ragadó refrén? Pipa! Kiállás a dal közepén, majd bamm, visszatérés a refrénnel? Az pont nincs benne, de a dalok legalább felében van, szóval nem felejtették el egyik nu-metal mesterfogást sem. Mégse lehet olyan szar hely az az Amerika, ha ilyenek szólnak ott a rádióban. A lemez vége felé a Hate Me Too is hasonló, abban még a „csattogós” basszusgitárt is hallhatjuk, ha jól figyelünk.
A Was Any of It Real? nekem olyan, mintha valami lájtosabb Marilyn Manson lenne, csak több benne a hosszan kitartott tiszta hang. A hangulatteremtés viszont remekül működik, érezzük, hogy Aaron-nek most nagyon rossz. A szintén előre megszellőztetett In This Condition virtigli rádiórock sláger, bár jegyezzük meg, hogy a ritmusgitár jöhetne bármelyik belezős brutál bandától is (milyen szép alliteráció, nem?).
Nem gyakran esik meg velem, hogy egy lemezről éppen a lassú szám tetszik a legjobban, de most pont ez a helyzet. A Here and Now több emlékezetes dallamot is rejt, és annyira kerek, annyira stimmel minden része, hogy egyszerűen tökéletes. Illetve az lenne, ha mondjuk James LaBrie énekelné, mellesleg úgy elmehetne Dream Theater-lassúnak is, mert ott van benne az a légies finomság. Szóval igen, itt lett sok Aaron hangjából, ez a sok hosszan kitartott bégetés embert próbáló. Amikor kisgyerek volt, az anyukája biztos báránykámnak becézte, hehe. Sokszor hangoztatom, hogy a dal a lényeg, a körítés, a kivitelezés csak másodlagos, de most ellent kell mondanon saját magamnak: az ének rendesen hazavágja ezt a dalt, és kicsit a lemez maradékát is, innentől kezdve ugyanis elkezdtem direkt arra figyelni.
A lemez közepére szerkesztett Out of Time és Cycle of Hurting nem segítenek elterelni a figyelmemet, ezek a dalok nemcsak sablonosak, de egymásra is túlságosan hasonlítanak. Annyi a difi, hogy a Cycle-ben van extrém ének is, de ezt leszámítva még a refrénjük dallamvezetése is hasonló. És feltűnően sok az elektronika mindkettőben, különösen dob-tájékon, pedig Sal Giancarelli személyében remek ütősük van amúgy.
Emlékezzünk meg a Better Days-ről is, ebben található ugyanis az egész lemez legfogósabb refréndallama. Ha majd jövő ilyenkor fel kell idéznem zenei foszlányokat a Confessions of the Fallen-ről, minden bizonnyal ez a dal lesz az. Én kihallok belőle egy kis countryt is, de lehet, hogy ez csak belemagyarázás. És itt Aaron is végre rendes hangszínen énekel.
A lemezt a címadó dal zárja, ami egy „mindent bele” jellegű téma lett, pedig ez sem éri el a 4 perces hosszt. Mégis, sikerült szintetizálni a modernkori önmaguk összes karakteres építőelemét, a mélyre hangolt nu-metalos gitároktól kezdve a dallamos, majd üvöltős éneken át a diszkrét elektronikáig. Ha ma csak egy Staind-dalt hallgatsz meg, tudod…
Nem könnyű feladat pár frappáns szóval összegezni, mit is gondolok a Confessions of the Fallen-ről. Azt talán kitaláltátok, hogy nem lett a kedvencem, de látom és elismerem az erényeit is. A régebbi korokat idéző 35 perces hossz miatt nincs semmi felesleg, 10 erős szerzemény sorakozik a lemezen. Nem mind karakteres, de bőven megállják a helyüket, különösen a mai mezőnyben. Tetszett, hogy megőrizték a karcosságot, a címadó dal közepe azért minden, csak nem slágeres. Azt is elhiszem, hogy ezek a dalok szívből jöttek, legalábbis a beépített műanyag-detektorom nem csipogott be. Az sem igazán zavar, hogy sok újdonságot nem hoztak a műfajba, 20 évvel az aranykor után ezt badarság volna elvárni. Ebben a kuckóban érzik jól magukat, és kényelmesen belakták megint. Ha a pályatársak frissebb anyagaival vetjük össze, a Staind lemeze szerintem sokkal jobban sikerült, mint akár a Pop Evil, akár a Godsmack idei eresztései – a Nickelbacket még nem hallottam. De az óbégatásért levonok fél pontot.
