Na, ez volt az a show, amely 2022 októbere, azaz a hivatalos bejelentés óta lázban tartotta (némi túlzással) a világot. Az egyszeri és megismételhetetlen eseményként beharangozott koncertből pillanatok leforgása alatt öt alkalom lett, na meg egy főpróba. A jegyeladások üteme is ezzel arányosan alakult, az ősz végére minden előadásra minden belépő elkelt.
Persze a párját ritkítóan nagyszabású projekt mögött álló agytröszt, Arjen Lucassen – részben már sajnos egészségügyileg is indokolt – remete-életmódját ismerve kár csodálkozni azon, hogy az Ayreon nemhogy Hollandia, de Tilburg határain sem jutott át. (Nem történt ez alapvetően másképp az előző évtizedben sem, amikor hol egy-egy konkrét albumra épülő, hol best of… jellegű programmal állt színre a produkció, csak akkor még más holland nagyvárosokban, illetve egy ízben a belga Graspop Metal Meetingen is.) Viszont a nemzetközi rajongói igényekhez nagyon is korrekt módon alkalmazkodott a mester.
Az illendőség kedvéért tegyük hozzá: nemcsak ő. Elég annyit megemlítenem hogy a szólisták egyike-másika meglepetésszerűen felbukkant Tilburg különböző pontjain, és önálló műsort nyomott. Mi több, már a belvároson át kígyózó sorban araszoltunk a Poppodium felé szombat délelőtt – merthogy az aznapi “matinéra” sikerült beugrót szereznünk –, amikor a nép között maga Damian Wilson bukkant fel, hogy lepacsizzon és fotózkodjon a bolygó minden szegletéből idesereglett ayreonautákkal. A köszönetnyilvánításnak ez legalább olyan hatásos eszköze volt számomra, mint Lucassen hosszas szónoklata a koncert során.
A beléptetés egyébiránt optimálisan ment, öt éve a Judas Priest buli kapcsán döcögősebbnek éreztem. A nagyobb méretű hátizsákok leadása, mondjuk, egy kisebb extra kálvária volt, de amint minden megpróbáltatáson átestünk, csupán annyi dolgunk maradt, hogy megfelelő helyet talájunk magunknak. Végül a karzaton kötöttünk ki, ahonnan valóban eszményi kilátás nyílt a színpadra. Tovább segítette a ráhangolódást a szereplőgárda ausztrál tagjának, Michael Millsnek a köszöntőbeszéde, amelyben az énekes külön kérte az egybegyűltektől a fotózás / videózás mellőzését a mélyebb átélés érdekében. Hatott is az intelem, mert nem volt jellemző a nézőtéren a jövés-menés, és talán csak a mellettem műélvező családból egy kislurkó kezében láttam telefont, a lent álló tömegben senkinél. A hivatalos, profi felvétel közzététele vélhetően úgyis csak idő kérdése… A nagyérdemű átszellemülten nézte a performanszot.
Márpedig volt is mit nézni. Gondolok itt mindjárt a nem éppen szokványos emeletes színpadképre, ahol a különböző hangszereseknek – ideértve a vonósokat és a fuvolistát is –, valamint a háttérénekeseknek egyaránt megvolt a maguk kijelölt helye. Ha valamelyikük önálló szerephez jutott, akkor természetesen előlépett (adott esetben lejött a lépcsőn), de aztán ismét visszahúzódott.
A muzsikának okosan alárendelt, egy pillanatra sem túlzásba vitt fény-és lézershow sem volt akármilyen, a hangzásra pedig egyszerűen nincsenek szavak. Itt már rég nem arról van szó, hogy, teszem azt, valamelyik hangszer lehetett volna hangosabb. Tisztán, arányosan lehetett hallani mindent és mindenkit, sőt ezen túlmenően az egyes számok közötti effektek is olyan surround módban szóltak, amilyenben az egyszeri halandónak legfeljebb egy IMAX moziélmény alkalmával lehet része.
Mivel most a 2008. évi 01011001 került terítékre, az egymás után bevonuló zenészek először a hátukat mutatták a publikumnak, pontosabban a zakójuk hátán látható számjegyeket, amelyek a lemez címét adták ki. Ezután pedig nem is következhetett volna más, mint az album eljátszása elejétől a végéig. Nyilván teljes, ám a stúdióváltozathoz képest némileg átrendeződött csapattal: nem állt rendelkezésre Floor Jansen, Jorn Lande, Bob Catley és Ty Tabor, szegény Steve Lee pedig 2010 óta nincs már köztünk. A hangszeres szekcióban meg egyedül Hollandia képviseltette magát. De hát nem Arjen Lucassenről és az Ayreonról beszélnénk, ha nem sikerült volna a megfelelő pótlásról gondoskodni. Mégis ki vette volna rossz néven a már említett Damian Wilson és Michael Mills vagy John Jaycee Cuijpers (helyi hős, nem mellékesen bődületes rock torok) felvonultatását? És a nővére árnyékában ténykedő Irene Jansen is döbbenetes hanggal bír ám. Aki eddig nem volt tisztában ezzel, egyből képbe kerülhetett, amint a hugica egy önálló énekrész erejéig előre sétált a háttérszereplők részlegéből.
A jól ismert, de eddig nem említett szólisták közül Simone Simons vagy a bájos diszkógömbnek öltözött Anneke van Giersbergen érdemeit aligha szükséges méltatni. Nevüket a teljesség kedvéért hozom fel, no meg annak érzékeltetésére, hogy ebben a produkcióban az ő feladatuk sem jelentősebb vagy kevésbé jelentős, mint bármelyik kollégájuké. Magának Lucassennek is volt egy-egy rövid epizódja. A The Truth Is in Here-t úgy adta elő Liselotte Hegttel, hogy az ápolónőt alakító hölgy betegágyon tolta be őt a kórterembe. Egy másik emlékezetes jelenetben, a Web of Lies alatt Simone vitte a prímet, amint “őskori”, betárcsázós ‘neten keresztül randichatelt Phideaux Xavier úrral, aki, mint az egyetlen nem élőben megszólaló közreműködő, kivetítve jelent meg előttünk.
Hadd emeljek ki külön két énekesnőt, jelesül Magali Luytent és Brittany Hayest (aka Slayes), akik hangjuk és kiállásuk révén nem kevés metalos ízt hoztak ebbe a rockoperás közegbe. Utóbbi a ráadásban a Star One (Arjen másik gigantomán agymenése az Ayreon mellett) Fate of Man-jét is elővezette.
Mit mondjak, az azóta eltelt idő távlatából sem könnyű teljességgel feldolgozni a látottakat-hallottakat, visszaadni meg végképp lehetetlen. Ezeken felül mindenesetre az jutott eszembe, hogy nem véletlenül maradt meg ennyire a köztudatban a 01011001, valamint Lucassen ezredforduló-környékbeli munkássága en bloc. Emlékezzünk csak vissza, hogy azidőtájt, sőt később is hányan próbálkoztak hasonlóan grandiózus, sokszereplős, történetmesélős anyagokkal. Pillanatnyilag csupán a Trans-Siberian Orchestra és az Avantasia ugrik be, akik napjainkban is hasonló koncepciót visznek, méghozzá komoly sikerekkel, habár előbbi az aktív lemezkészítéssel egy ideje felhagyott.
A 01011001 központi témája nem más, mint a földönkívüliek (alias “Örökkévalóság”) által teremtett, majd a technológiához való hozzáféréssel veszélybe sodort emberiség. A sztori végkicsengése persze pozitív. A lemezt, illetve a főműsort záró The Sixth Extinctionben hangzik el a “The meaning of life is to give life meaning” sor. Nincs kétségem afelől, hogy ez a koncertsorozat sokak életének adott új értelmet. És ha már utaltam fentebb a családi esemény-jellegre: ki tudja, hátha lesz olyan a legifjabb korosztály képviselői között, aki az itt átéltek hatására dönt úgy, hogy megtanul játszani valamilyen hangszeren, netán idővel átveszi a stafétabotot Lucassentől, és megírja a jövő népszerű rock / metal operáit.
Szintén nem elhanyagolható körülmény, hogy a tilburgi vedéglátóhelyek kellően felkészültek az átlagosnál jóval élénkebb forgalomra, és az egész hétvége minden bizonnyal akkora bevételt hozott a városnak, amihez legfeljebb az ugyancsak itt tartott Roadburn fesztivál financiális hozadéka lehet mérhető. Egy közepesen elmaradott ország nyikorgó-csikorgó gazdaságát rendesen föl lehetne turbózni belőle…
Fotók: Ayreon facebook
