Az embernek meglehetősen ritkán adódik alkalma klubban megnézni a heavy metal egyik alapbandáját. Így gondolkodtunk, amikor az utazás mellett döntöttünk. No, nem pár száz fős kis „lyukra” kell gondolni, hanem hozzávetőlegesen háromezer férőhelyes teremre, ám még így is közelebb került egymáshoz zenekar és közönség, mint az arénákban vagy a nagy szabadtéri fesztiválokon

Lényegét tekintve bejött a számításunk, mert a lépcsőzetes kialakítású Poppodiumban hamar sikerült ideális helyet találnunk, ahonnan zavartalanul nézhettük végig a műsort. Dacára annak, hogy a turné egyetlen holland állomásán (is) teltházzal ment a show. A beengedés mondjuk igen lassan zajlott – a kijutás meg még annál is körülményesebben, menekítési terv szempontjából bizony nem veszélytelen a játék… –, de amint túltettük magunkat a kezdeti nehézségeken, már semmi nem árnyékolhatta be a felhőtlen szórakozást.

Korai kezdés, korai befejezés, még csak afterparty szervezésére sem gondolt senki az álmos és a nyárra látszólag kiürült egyetemi városban, vagyis mindössze erre a nem egészen két órára pezsdült fel az élet aznap. A Judas Priest viszont hosszú évekre elraktározható élményt adott. A minap véget ért európai túra egyes állomásairól szóló beszámolókat hallgatva / olvasva kétség sem férhetett ahhoz, hogy Rob Halfordék nem csak a Firepower albumra kapták össze magukat, de a koncertek sorozatára is tisztességesen rákészültek. A budapesti buliról írottakból egyértelműen kiderül mindez, a tilburgi előadás azonban még annál is többet nyújtott.

A törzsprogram nyilván nem módosult, a penge hangzás alapvető elvárás, a színpadi látványelemek (díszletek és ledfal) nemkülönben, a Priest pedig minden tekintetben a maximumot hozta. Az idei lemez számai természetesen kiemelt helyet kaptak a szettben – a Rising From Ruins egyenesen az est egyik fénypontja lett –, és amúgy sem holmi kiszámítható „best of” jellegű dallista összeállítása volt itt a cél. Gondolta volna bárki a turné kezdete előtt, hogy valaha olyan patinás régiségeket hallhat élőben, mint a Tryant vagy a Saints in Hell? Gondolom, nem túl sokan. Egy Sinner vagy egy Freewheel Burning sem a közelmúltban került elő legutóbb, és a Bloodstone vagy a Night Comes Down sem tartozik a biztosra vehető koncertnóták közé.

Szintén igaz a fentiek javarészére, hogy alaposan megtornáztatják a hangszálakat. Ilyen szempontból eleve becsülendő, hogy Halford ennyi idősen is nekirugaszkodik ezeknek, nem szólva arról, hogy némelyikben már-már a korát meghazudtoló módon teljesített. Tény, hogy kapott némi technikai segítséget a háttérből az öreg, ám ezzel együtt sem kímélte magát. Szintén sokatmondó, hogy a The Ripper már a nyitó blokkban hangzott el (zseniális háttérvetítéssel), és hátborzongatóan szólt. Mindemellett intenzívebben és felszabadultabban is mozgott Rob apó, mint az közelmúltban, már botra sem kellett támaszkodnia. Persze muszáj is volt a hátára vennie a show-t, hiszen Ian Hill bőgős szokás szerint a háttérbe húzódva döngetett, és a Glenn Tipton helyét betöltő – bár valójában inkább a többiek alá játszó – Andy Sneap sem gyakran hagyta el a számára kijelölt helyet. Richie Faulkner legalább valamivel nagyobb mozgásteret kapott, mint korábban, és végre kinőtte a puszta K.K. alteregó-szerepet. Scott Travisnek meg ugye nem lehet a feladata az irányítás, hiszen ő a tempót diktálja.

Amíg a főműsort záró Painkiller alatt csak a kivetítőn láthattuk Glennt, még egyáltalán nem vehettük biztosra, hogy személyesen is színre lép majd. Márpedig a ráadásban tényleg megjelent, és folyamatosan zúgott is az őt éltető kórus. Mi több, vele sem csupán a sztenderdeket nyomták, hanem megtartották a frissen megklipesített No Surrender élő bemutatóját, és sok más állomáshoz képest pluszban lepödörték a Victim of Changest is. Megindító pillanatok voltak. Halford ekkorra érezhetően elkészült az erejével és a hangjával, de a véghajrára azért még tudott energiát meríteni.

Abba most ne menjünk bele, hogy ez ebben a formában teljes értékű Judas Priest e, és hogy lesz-e még alkalmunk látni őket. A magam részéről azt tartom a legfontosabbnak, hogy Halford visszatérése óta ez volt a legjobb, leghangulatosabb Priest buli, amelyet átéltem.

Fotók: Jostijn Ligtvoet