Nyilván nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a streaming platformok gyökeresen alakították át a zene fogyasztási szokásokat (is) és ennek olyan gyöngyszemek láthatják kárát, mint a szándékoltan alul marketingelt második 3rd Secret lemez, melynek végül a Panorama apartment darabos wi-fi hálózata szolgáltatott igazságot.
A tengerpartra hangolt tökéletes utószezont beárnyékolhatja a korlátozott internetkapcsolat, már ha az ember a nyaralás részeként tekint a koncentrált zenehallgatásra, így jobb híján az offline elérhető tartalmakból csemegézve kell megtalálni az aktuális hangulathoz passzoló muzsikát.
A frappáns című The 2nd 3rd Secret lemezt még a megjelenése idején (június 22.) táraztam be elsősorban az alkotók iránt érzett tiszteletem jeléül, a bemutatkozó lemez ugyanis nem igazán nyerte el a tetszésemet (moravsky_vrabec kolléga megérdemelten jutalmazta 3 koponyával a meglehetősen vérszegény produkciót itt a blogon). Egy felületes hallgatás követően aztán sorsára is hagytam az anyagot, hogy végül a letöltési lista alsó harmadában várja a sorsát egy tárhely felszabadító tisztogatás formájában.
A korlátozott lehetőségek közepette okozott némi fejtörést, hogy a Cattle Decapitation Terrasite-jára, vagy inkább az aktuális Obituary dalcsokorra adjam át magam a pihenésnek, ám végül mégis az eggyel vakáció-kompatibilisebb 3rd Secret mellett döntöttem, ami nem csupán a grunge fénykorát idézi teljes pompájában, de az adott körülmények között ortodox zenehallgatási élményt is nyújtott (értsd, mikor szarrá kell hallgatni egy lemezt, ugyanis nincs másik).
A parton heverészve német szexturisták meg a brit nyugdíjasok gyűrűjében aztán egyszer csak beütött a cucc, azóta is ott figyel a rotációban és bizony van mikor naponta többször is megjárja a lejátszót.
Szemben az előd langyos félakusztikus megoldásaival a The 2nd 3rd Secret pont azt hozza, amit egy Soundgarden / Nirvana (azaz Krist Novoselic) összeborulástól elvárna az ember, bár most hallhatóan inkább Kim Thayil és Matt Cameron felé billen a mérleg, amit Jillian Ray és Jennifer Johnson ének témái még tovább súlyoznak. Tényleg nem esik nehezemre Chris Cornell hangját odaképzelni kb. bármelyik nótába, kivéve a Matt Cameron által felénekelt Alice in Chains-es Gift from Above-t, (Cameron nyilván nem egy a sok wannabe Layne Staley imitátor közül, így bazári asztaltáncoltatás helyett kapunk egy szimplán fasza AIC reminiszcenciát), illetve a Parallel Lines korszakos Blondie-t idéző So Close-t.
Thayil játéka persze megfelelően emblematikus, de mégis többről van most itt szó: rögtön a lemezindító Reckless Room a Superunknown idején rögzített Ruff Riff-Raff demó elemeit hasznosítja újra (erről konkrétan Kim Thayil beszélt egy interjúban), de simán el bírom képzelni, hogy több témánál is hasonló módon működött a recycling, annyira erős a Soundgarden jelenlét (illetve ne feledkezzünk meg az underground punk/HC legenda Void gitáros Jon “Bubba” Dupree-ről sem, aki Thayil tettestársa a hathúroson).
Ha csak egy nótát ajánlhatnék a lemezről, akkor valószínűleg a grunge-esszencia Ditch lenne a befutó, ám mivel gyakorlatilag minden nap új kedvencet avatok, így lehet holnap már a Queens vagy a State of Mind állna a dobogón. Nincs is egyébként értelme rangsorolni meg válogatni, az egész lemez úgy fasza ahogy van.
Az egyetlen negatívum, hogy továbbra is nagyon a radar alatt repülnek (se kiadó, se turné, sem pedig fizikai hanghordozó) pedig az új lemez fényében a 3rd Secret az a banda, ami ha teljesen nem is tudja betölteni az űrt, amit a Soundgarden (vagy akár a Nirvana) hagyott maga után, a strandon hempergő rajongókon túl egy szélesebb közönségnek is sok örömet okozna.
Fotó: Mike Hipple
