A Deftones tábora bizonyára tisztában van vele, hogy Stephen Carpenter gitáros a zenekar metal-felelőse, még az énekes Chino Morenónak eredendően nem sok köze van ehhez a világhoz, alapvetően pop zenei gyökerekkel rendelkezik. A  ††† (Crosses) névre hallgató formáció pedig Moreno - nem is olyan új - projektje, melyet az előző évtized elején gyerekkori cimborájával, a Far gitáros Shaun Lopezzel hozott össze.

A projekt pedig jelen esetben valóban projektként működik; a Goodnight, God Bless, I Love U, Delete a páros második nagylemeze, de az évek során több hosszabb-rövidebb EP-vel is jelentkeztek. Ha a legelső mondat alapján nem lenne egyértelmű, nyomatékosítanám, hogy a ††† (Crosses) háza táján felesleges zúzós gitárokat keresgélni. Ha metalt nem is, a könnyűzene szinte minden egyéb formáját, kivetülését megtalálhatjuk az idei anyagon, elsősorban az elektronikus irányok felől közelítve. Szóval itt rock is csak elvétve akad.

A végleges verzió négy év alatt állt össze, és az előzetes terveket, melyek szerint a dalok egy EP-sorozat keretei között kerülnek majd kiadásra, felülírta a stúdiózás. A végeredmény egy egységes hangulatú, tizenöt tételes nagylemez lett, mely különféle producerek bevonásával készült.

Chino szöveg ötletekért a gyerekkori emlékeihez, zenei tekintetben pedig a legkorábbi hatásaihoz fordult. A dalszövegekbe a lelkét is beleírta, abból meg sosem csinált titkot, hogy a Depeche Mode és a The Cure a legfontosabb hatásai közé tartoznak. Nos, az utóbbi befolyását nem igazán érezni a Goodnight, God Bless, I Love U, Delete dalain. A Depeche Mode-ét annál inkább - egyes dalokat akár Martin Gore is írhatott volna. Chino azonban nem akart Dave Gahan lenni, ének terén önmagát, vagyis a Deftones-féle elszálltabb vokálokat hozza.

Hangsúlyozom azonban, hogy az itteni dalok nem a Depeche Mode slágerfaktorát akarják kimaxolni, vagyis Morenóék nem az angolok kislemezeihez fordultak ihletért, hanem mélyebbre néztek a DM diszkográfiában. A legkarcosabb részek kb. a Nine Inch Nails dolgaiig mennek el, még a leglágyabb, légiesebb témák akár a dream pop dobozba is beleférnének. Szóval a bő háromnegyed óra alatt mindvégig a zene halmazán belül maradunk, az ambient térfelén nem teszünk kirándulást.

A duó a két szélső határig ritkán megy el, bizonyára egy egységes hangulat megteremtése volt a cél, ebben az esetben pedig ismét sikerrel jártak. Ha jók az infóim, két vendég szerepel a dalokban. Az egyikük, bizonyos El-P neve nekem ugyan semmit sem mond, de gyanítom, hogy ő lehet a Big Youth-ban hallható rapelés elkövetője, a másik meghívott viszont nem más, mint maga Robert Smith. A The Cure frontembere amúgy semmi cure-osat sem hoz az utolsó előtti szerzeménybe, az énekhangja alapján fel sem ismertem volna, hogy ő szerepel a címében egyébként a The Cure ősi, Boys Don’t Cry című dalára reflektáló Girls Float + Boys Cry nótában.

A ††† (Crosses) tehát hangulatzene, ebből és az érzelmi többletből adódóan nekem ez a háromnegyed órás hangfolyam simán megér négy és fél pontot, mások viszont könnyen lehet, hogy a fejüket fogják vakargatni a dalok hallatán, ahogy talán olyan is lesz, aki térden állva fog hozsannázni. Egy rockzenéhez szokott fülnek ez nem egy hétköznapi anyag, de ha betalál, húz magával, ha nem, akkor viszont gyorsan el kell engedni.