Az ember így, negyven felett – ha még nem is napi rendszerességgel, de – már gyakrabban rácsodálkozik az idő múlására. Hogy csak zenei síkon maradjunk, intő jel, amikor egy újabb olyan lemez kap jubileumi újrakiadást, mely akkoriban jelent meg, amikor már mi magunk is javában túl voltunk a tinédzser éveinken.
Az érintett Startsailor a brit pop második hullámával tűnt fel (már ha volt egyáltalán ilyen hullám…). Az ízig-vérig angol zenekart legfeljebb csak a tagok zenei gyökerei kötik az előző évezredhez, a történet érdemben már a huszonegyedik században indult. A 2003-as Silence Is Easy pedig az észak-angol zenekar második nagylemeze volt, melyen az EMI égiszéhez tartozó Parlophone a húsz éves jubileum tiszteletére idén novemberben elvégezte a nagy generálozást.
Nem mintha a lemez a hangzása okán különösebben rászorult volna bármilyen ráncfelvarrásra. Nem is egészen erről van most szó, inkább arról, hogy a kiadó az ünnepi alkalomból egy bónusz CD-nyi dallal megtoldva ismét kihozta a lemezt. Érdekesség, hogy a Silence Is Easy részben a hírhedt, 2009-ben gyilkossági ügybe keveredett Phil Spector egyik utolsó munkája volt.
A lemezt a maga idején a kritikák többnyire megtaposták, a brit közönség mégis a keblére ölelte azt. 2003 szeptemberében – amikor már világszerte nagyban pörgött az mp3-azás – az album a helyi eladási lista második helyéig menetelt. A további forgatókönyv pedig a szokásos volt, vagyis az angoloknál jól csengő Starsailor nevet a kontinensen jóformán csak azok ismerték, akik célzottan kutatták a brit pop aktualitásait. A szigetországi szakma amúgy olyan jelzőket aggatott a zenekarra, mint a bevezetőben burkoltan már emlegetett post brit pop, az indie rock vagy csak úgy az alternatív rock.
Idehaza minden bizonnyal a legtalálóbb, ha James Walsh-ék zenéjét szimplán rádiós pop/rock-ként emlegetjük. A korong a címadó mellett két további slágert (Four to the Floor, illetve Born Again) is kitermelt, a Four to the Floor ráadásul még a franciáknál is jól muzsikált. Akinek itthon mond valamit a Starsailor neve, bizonyára maga is ezzel a nótával azonosítja az angolokat.
Ahogy említettem, a lemezen három sláger kapott helyet, de klipesítve az elmélkedősebb Fidelity és a Shark Food kivételével lényegében szinte minden további darab azzá válhatott volna. Legyen szó a folk rock hagyományokat felelevenítő Some of Us-ról, a vokálok révén nem kevés Oasis áthallást magán hordozó Telling Themről vagy akár a játékosabb Bring My Love-ról. A korabeli kritikák bizonyára emiatt is vádolták biztonsági játékkal a zenekart.
Ha őszinte akarok lenni, és megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy két évtizede ismerem a dalokat, mai füllel is egyet kell értsek azzal, hogy a Silence Is Easy nem az a lemez, amely a brit pop megreformálása céljából íródott. Egy habkönnyű és alapvetően kiszámítható, zömmel félakusztikusra vett, de cserébe könnyen hallgatható, illetve a maga közegében még húsz év elteltével is kifejezetten jól működő dalcsokorról van szó.
A bónuszok egy külön lemezen kaptak helyet; az extra élő felvételek, demók és a Phil Spector-féle változatok között most hallhatunk olyan dalokat is, melyek végül lemaradtak a Silence Is Easy-ről, a Four to the Floor meg egyenesen három verzióban is itt van. Nekem ugyan nehezemre esik azt írnom egy 2003-as lemezről, hogy egy szelet brit pop történelem, de ettől függetlenül még ez a helyzet!
