Progresszív rock körökben korántsem egységes a gitáros, Trevor Rabin megítélése. Ennek – a több évtizedes pályaív dacára – mindössze egyetlen oka van. Mégpedig a Yes, pontosabban Jon Andersonék idén jubilált 90125 című lemeze. A korai Yes, vagyis a Steve Howe-éra hívei sosem tudták megbocsátani Rabinnek, hogy fő dalszerzőként az Owner Of A Lonely Heart dallal, illetve az akkori koronggal 1983-ban slágeres, rádiós irányba tolta el a zenekart.
Jóllehet, a ’80-as években a Yes annyira azért nem fordult ki régi önmagából, mint a kortárs Genesis, de Trevor Rabin közreműködésével ők is felültek arra a szerelvényre, melyen akkoriban a Rush, a Saga vagy akár a Marillion is utazott. Ahogy a negatív visszhangot, úgy a pozitív megítélését is a fentebb emlegetett Yes lemeznek köszönheti Rabin, hiszen a slágernek hála, rengetegen figyeltek fel (újra) a ’70-es évek első felében szebb napokat is megélt progresszív rockerekre.
Bármilyen nehéz is, ne kössük a gitárost ahhoz az egyetlen lemezhez! A négy lemeznyire rúgó Yes-es együttműködés ellenére a dél-afrikai dalszerző pályájának jelentős részét a különféle filmzenék tették, teszik ki, illetve 1977-től szólólemezeket is készít. Az utóbbiak sorában a Rio a hatodik korong. Egyértelmű, hogy a szólópálya manapság a nívós filmes projektek mellett csak egy afféle mellékvágány; nem az innen származó bevételekből kerül kenyér az asztalra. Ebből eredően pedig szabad a pálya a tét nélküli muzsikáláshoz.
Az idei Rio legfőbb érdekessége, hogy a „közvetlen” előd, a 2012-es Jacaranda folytatásaként nem instrumentális anyag készült, ráadásul Rabin az éneket is magára vállalta. A Rio az a fajta békebeli progresszív rock lemez lett, ami akár 1981 környékén is megjelenhetett volna. A korong organikus hangzást, alapvetően gitár központú megszólalást kapott. A lemezen pedig olyan szolid kísérletezés folyik, melynek révén még alapvetően dalcentrikus a megközelítés, de mégis beférünk a progresszív rock feliratú dobozba. A dobozba, ami évtizedek óta egyben skatulya is.
Közhely, de ettől még igaz, hogy a Rio tíz dala tehát semmit sem tesz hozzá az irányzathoz, de el sem vesz belőle. Nincsenek nagyeposzok, ahogy ebben a bő ötven percben matematikai feladványokra sem fogunk lelni. Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a korongot, a komfortos lenne az. A vokálokban gazdag Big Mistakes épp ezt az otthonos érzetet kelti a hallgatóban. Az amúgy hegedűt is csatasorba állító Push a címének megfelelően egy ritmusközpontú darab, melyet az a Vinnie Colaiuta ütött fel, akinek több száz lemez mellett a Megadeth: The System Has Failed-jének jazzes dobtémáit is köszönhetjük. Ha már hegedű, a Paradise és a Goodbye című darabokban a főhős mandolint, banjo-t és dobro-t is megszólaltat. Egyébként az összes gitárt, basszust, billentyűs témát, sőt négy tételben a dobokat is Rabin játszotta fel, ahogy az Oklahoma kivételével a háttérvokálokért is ő maga felelt. Hasonlóan a produceri munkához és a keveréshez.
Ugyanezzel a mentalitással, külső fül, illetve kontroll hiányában sokan elbuktak már - gondoljunk csak egy, a ’80-as és a ’90-es években szebb napokat megélt svéd neoklasszikus gitárhősre. Trevor Rabin azonban nem elvakult híve a technikai bemutatóknak, ahogy szemmel láthatóan az öncélúság is távol áll tőle.
A progresszív rock térfelén az új kapuk megnyitását, új irányok kijelölését nem a Rio-n kell keresni, emberünk ugyanis már a bevezetőben körbejárt lemezzel megtette a magáét. Itt és most a progresszív rock tábor kiszolgálása folyik, hogy ez jó vagy rossz, tudatos vagy ösztönös, öreges vagy patinás-e, ki-ki maga döntse el!
