Udo papa újbóli magyarországi látogatása ismét a fémzene ünnepe volt. Az apró teuton legenda megint megmutatta, ki az ász, ráadásul ismét egy tök jó fiatal csapatot hozott bemelegítésnek. Nehézfémmel telítődött a Barba Negra légköre, mégis két pofára falra a közönség. De hogy is volt ez?
Ezen az estén második alkalommal láttam Udo mestert, ami nem csak a puszta tény miatt volt ünnepi nekem, hanem azért is, mert ez a buli lett az utolsó, amit még nem apaként látogattam meg. Ennek megfelelően valahogy meg akartam adni a módját, de mivel nem vagyok egy duhaj, iszogatni sem szoktam, így nem tudtam, hogyan fogjak bele.
A sors aztán rendezte a dolgot, a hévtől egy ismerőssé vált komával sétáltam be, akihez mint kiderült, rokoni ismerősi szál is köt, konkrétan keresztapám volt kollégája. Tényleg ilyen kicsi lenne a világ? Mivel lett társaság, nem csak random sodródtam, hanem így meglett az ösztönzés is, hogy márpedig előre kell menni. Sajnos tömeg nem volt, talán félházig telt a nagy sátor, így kényelmesen lehetett helyezkedni.
Az előzenekar, a Tailgunner számomra totál ismeretlen volt, de bizalommal vártam őket, mert Udoék legutóbb is egy tök jó fiatal csapatot hoztak magukkal. Ez most sem alakult másképpen. A szirtaki dallamaira indult háromnegyed órás szettben egy igen komoly műsort szállított le a hölgy és négy úr (előbbi apró teremtés az egyik gitáron brillírozott), bár tény, hogy ha akarnák, sem tudnák tagadni, hogy rengeteg Iron Maident szoktak hallgatni.
Az ötös, akiknek a kiállása frankón a késő nyolcvanas éveket idézte, a friss nagylemezükről csemegézett, néhány feldolgozással megspékelve. A gitárpárbaj sem volt rossz, de egy háromnegyed órás, bemelegítő pozícióban ezt annyira nem erőltettem volna. De tény, hogy iszonyat ügyesen és profin tolják az ipart. Mivel gondolom voltak még olyan arcok, akik idegenek voltak a Tailgunnerrel szemben, így a műsor végén lepattintottak egy Painkillert jelzésértékkel, ráadás nem is akárhogy! Külön pirospont, hogy Udo szettje vége felé kijöttek a merch-höz egy beszélgetős, fotózós sessionre. Szimpatikus hozzáállás, remélem szép dolgokat tartogat nekik a jövő.
Udo. Nos, az öreg felé az ízlésemet figyelembe véve indokolatlan rajongás fűz, mert a (főleg régi, klasszikus) heavy metal általában nálam nem "bejössz", de nála mégis működik. Ezt a legutóbbi budapesti fellépésének beszámolójában már részleteztem, most nem mennék bele. A lényeg, hogy egyszerűen szimpatikus Dirkschneider úr metal léte és hozzáállása és az, hogy még hetven évesen is két órás műsorokat ad. Az azért megsüvegelendő, úgy érzem.
A turné a legutóbbi nagylemezt, a Touchdown-t volt hivatott promózni, ami így, hogy a húsz felcsendült húsz tétel ötödét tette ki, szerintem teljesen egészséges mértékű figyelmet kapott. Ahogy az életmű többi lemeze is. Nyilván ekkora termésből nehéz lehet mazsolázni, főleg hogy mindenkinek jó legyen, ráadásul ennyi kötelező mellett. Most például a múltkor még benntartott Accept számok is kikerültek, csak a három szigorú betű alatt megjelent korongok részelemei kerültek elő.
Nem mennék bele, mikor mi szólt, számomra a csúcspontok a közönség énekeltetős Forever Free (mekkora volt!), a Never Cross My Way, a The Wrong Side Of Midnight, az In The Darkness, a Metal Never Dies és a Touchdown voltak. Nem, a többi sem volt laza, vagy puhány, csupán ezek voltak azok, amik most nekem jobban ültek. Ráadásul elől, a negyedik-ötödik sorban igazi élmény volt, idejét sem tudtam, mikor álltam ennyire elől koncerten. Így meg is lett az előbb említett ünneplés.
A minimál színpadi képpel operáló zenekar a szett elején talán kicsit fáradtnak tűnt, de aztán csak ráéreztek a bulira és belelkesedtek. Úgy vettem észre, az összefogott hajjal alapozó Peter Baltes külön jó hangulatban volt, Udo meg... Ő szimplán Udo. Van benne valami aranyos és ezt jó értelemben értsétek. A tömzsi legenda a közönség énekénél mindig hozta a klasszikus Udo nézését, mintha egy magyartanár kérdezné fel a verset, miközben mondja a diákkal.
A hangzás elől kicsit talán gitármentes volt, de ahogy a ráadás előtt hátrébb álltam, ott már teljesen állatul hasítottak. De ezért a zenészek látványa és a közeli élmény kárpótolt. Tessék, már fene tudja hány(száz?) koncert után is úgy tudok lelkesedni, mint valami elsőbálozó. De azt hiszem, ez így van rendjén.
A ráadásban még öt király számot kaptunk, majd a We Will Rock You átértelmezett verziójával elköszöntek Udo papáék. Két óra volt. Két! Óra! Sok fiatal tanulhatna ebből. Ráadás profi előadással (a gitárosok minden dicséretet megérdemelnek), jól felépített sorrenddel, jó hangulatban. Ha nem most jönne a baba, a fél merchpultot felvásároltam volna lelkesedésemben. Remélem, lesz még legközelebb!
Nem tudom, mivel lehetne ezt a beszámolót lezárni. Egy király este volt remek fellépőkkel, ráadásul nekem külön kiemelt pozícióban. Egyet sajnálok, hogy a nagy koncertdömpingben ide nem jutott elegendő közönség, pedig a zenekarok megérdemelték volna. De hátha majd a következő turnén. Köszönöm, hogy ott lehettem!
Most meg irány az apaság!
