Volt idő mikor a titokzatos Tool zenekar koncertjéig minimum Bécsig kellett utazni, aztán a 2007-es Sziget koncert végül megtörte az átkot, így idén bizony már harmadik alkalommal tette tiszteletét nálunk a négyes. Ez végül is nem annyira rossz arány egy olyan zenekar esetében, akinek a tökölődés a lételeme és bár KoaX kolléga nemrég kizsarolta a pozitív választ Justin Chancellor basszusgitárostól egy új lemez esélyeit illetően, ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, hogy megint felénk kanyarodott a turnébusz.
A titokzatos Tool zenekar titokzatossága, sok más titokzatos pályatársukhoz hasonló módon mára feloldódott a közösségi médiában, így a mindenféle miszticizmusból, ezoterikus meg okkult zagyvaságból tákolt imázs kezd szépen leperegni róluk és kikandikál a Tool lényege, mégpedig hogy ez a négy fickó szimplán nagyon jó zenét csinál.
Gyanítom, hogy a többség - hozzám hasonlóan - nem a Fibonacci számsort zsolozsmázva látogatott el a Papp László Sportarénába, sokkal inkább a zsigeri koncertélmény reményében vásárolt jegyet (itt azért megjegyezném, hogy a polgárosodással egyidőben a banda elkezdte rendesen beárazni magát, a rohampáholyból pl. közel 200 ezerért lehet megtekinteni Adam Jones orrszőreit, de rongyos 90 ezres felárért a beállásra is ellátogathatunk, de hagyjuk most a mocskos anyagiakat…).
A Papp Lászlóban rendesen gyűlik a nép, viszont a last minute akciós jegyekkel is billeg a teltház és bár mozgasson meg tömegeket a Tool, azért ők továbbra sem a Red Hot Chili Peppers vagy az Azahriah, a hangzás miatt meg amúgy is jobb helyen van itt a produkció, mint a szomszédos Puskásban. Ezúttal nálam is ülőhelyes a koncertélmény, ami azért valljuk be kicsit alátesz a rock ‘n’ rollnak, ugyanakkor finoman headbangelni székből is lehet, sőt még egy színházi távcsövet is bekészítettem, tuti ami tuti. Hiába no, így mulat egy toolos magyar úr!
Az európai turnét kísérő Night Verses zenekart töredelmesen bevallom, nem ismertem, így még otthon bele füleltem a zenéjükbe felmérendő, hogy mennyire érdemes szedni a lábam. Bár az én ízlésemhez mérten túlontúl (ide most nagyon bekívánkozik egy szar szóvicc, de visszafogom magam) prog rockos amit csinálnak, azért van pár meggyőző csavar a zenéjükben, ami miatt érdemes belenézni a műsorukba. Alapvetően egy instrumentális zenekarról van szó, akik alkalomadtán olyan előadókat látnak vendégül, mint Brandon Boyd (Incubus) vagy Anthony Green (Circa Survive, Animals As Leaders), de Justin Chancellor is basszusozott a legutóbbi lemezükön, így élek a gyanúperrel, hogy ennek (is) köszönhetően melegítik ők a színpadot. Bár sem Boydot, sem Greent nem vágták be a csomagtartóba, Justin közreműködése végül is adná magát, de végül persze nem így lett.
A Tool nem kifejezetten az a három akkordos party-punk zenekar, akik csak úgy random csemegézhetnek a diszkográfiából, így nem túl meglepő módon nálunk sem a spontaneitás jellemezte az estét, a Setlist FM tanúsága szerint továbbra is csupán apróbb eltérések lehetnek egy-egy show tartalma között. Én mondjuk amúgy sem bírok slágerekben gondolkodni velük kapcsolatban és bár olyan félközépsúlyú rajongó félének tartom magam, sokszor nem is érdekel hogy most a Schism szól még vagy már a The Potnál tartunk (amúgy ha jól füleltem utóbbi nem része az aktuális repertoárnak). A Tool nekem folyamatzene, és ez koncerten még inkább érvényesül.
Amire nagyon kíváncsi voltam, hogy Maynard hangszálai mennyire bírják a gyűrődést. Én évek óta nem láttam őket élőben (utoljára a Szigeten) és már akkor is nagyon spórolósan énekelt, illetve a Fear Inoculum témáit is a visszafogottság jellemezte, ahol a torokszaggató üvöltéseket az instrumentális bombasztok pótolták. Eddig a Third Eye-jal kezdtek a többi állomáson, ami azért egy komolyabb mutatvány, most viszont a Jambi indít, nekem meg a kisördög azt súgja, hogy a műsor összeállításakor Maynard terhelhetősége az egyik fontos tényező. Félreértés ne essék, MJK végig faszán énekel, mindössze megfontoltabban bánik a hangjával.
A Jones / Chancellor / Carey trió viszont tutira nem pihen és bizony lassan leválaszthatók Maynard James Keenenről, vagy éppen fordítva. Azt hiszem ők inkább a motorjai manapság a Toolnak mint a jótanuló-jósportoló borász, amire remek példa a Pneuma, ahol Danny Carey és Justin viszi a prímet és itt már nem is lehet nagyon ülve maradni. Nettó libabőr az egész, a koncert egyik csúcspontja. Engem konkrétan megbabonáz amit Carey művel és akkor is órákig tudnám nézni-hallgatni, ha a klozeton ülve dobolna egy wc papír gurigán. Maynard egyébként kicsit rajta ragadt ezen a manga-mohikán fazonon, szóval az excentrikus frontember toposz tekintetében végül is jól teljesít, egyedül Danny világítós kezeslábasa csinál konkurenciát a csónaklakkal fixált frizurának a Chocolate Chip Trip átvezetője alatt. Lenyűgöző tényleg amit csinál, a kivetítőn kapunk is jó sok közelít, ahogy a mindenféle villogó cuccon matat a drótok között; az elektronikus zene atyjáról Karlheinz Stockhausenről láttam ilyesmi fotókat, csak ő nem viselt fénycsíkkal díszített spandex overált. Néha egyébként tényleg az az érzésem, hogy manapság inkább Carey a Tool frontembere, annyira középen van minden szempontból.
A látvány is pazar, a kellemesen nyugtalanító vetítés egyszerűen vonzza a tekintetet: lángoló fraktálok, Adam Jones androgün teremtményei, bizarr látomások és megelevenedő albumborítók gondoskodnak a vizuális aláfestésről, ami olyan jól sikerült, hogy én gyakran el is feledkeztem arról, hogy mi történik éppen a színpadon és csak bámulunk egymásra a nyurga földönkívüliekkel. A hangzásra egy ilyen volumenű shownál nyilván kevés panasz lehet, bár mondjuk pont a volumen volt kicsit túltolva, amit végül egy zajszűrős füldugó segítségével sikerült közel tökéletesre kevernem.
Visszatérve a zenei produkcióra, elég farnehéz a koncert a Fear Inoculum irányába, a Lateralust például a Schism mellett mindössze a The Grudge képviseli, amit cserébe nagyon durván odatesznek, itt Maynard is rendesen kiereszti a hangját, majdnem annyira mint a lemezen, de hatvanévesen azért már a óvatosabb az ember, még akkor is, ha mohikán frizurát visel. Az Undertow dalait is nagy élmény élőben hallani és ugyan a debüt album hangzása eléggé kilóg a diszkográfiából a helyszínen nyilván szépen belesimulnak a setbe, sőt egész új oldaláról mutatkozik be a Flood vagy az Intolerance, hasonlóan a nemrég újra felvett Opiate-hez, ami gyalázatos módon ezúttal szintén kimaradt.
A ráadás csak a korábbiak fényében kevésbé katartikus, az Aenimáról kölcsönzött (-) Ions alatt Maynard megköszöni, hogy rendesen viselkedett mindenki és nem játszott a telójával, így a záró Stinkfist alatt lehet megint Instázni. Aztán itt a vége, köszi-puszi, pengető dobálás meg szevasztok, nekem kicsit in medias res a vége, de lehet ez csak a Stockholm szindróma. A lényeget végül is már megkaptuk: prémium csomag mindenkinek jegyártól függetlenül.
Általában újságírói minőségben suttyomban jegyzetelek a koncertek alatt, ám a telefon használatért ugyebár bünti járt, ennél fogva a legyalult agyamból kellett visszakeresni az információkat ehhez a beszámolóhoz. Szóval az esetleges tárgyi tévedések miatt sorry, a többit vállalom!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
