A ’90-es évek elején, egészen pontosan 1991-ben egy ország rockerei vésték eszükbe a Pécsről indult fiatalember nevét, aki új életet lehelt az egyik vezető hazai heavy metal csapatba, pontosabban - ahogy az előző lemez kapcsán magam is fogalmaztam - csatlakozásával új erőt adott a Pokolgép zenekarnak. Rudán Joe nevét az ötödik Pokolgép album megjelenése előtt csak helyi szinten jegyezték, de az Adj új erőt lemezen produkált teljesítménye alapján népszerűség tekintetében nem egy fokot, hanem egy teljes létrányit lépett felfelé.
Az azóta eltelt közel három és fél évtized eseményeit meg sem kísérlem pár mondatban összefoglalni, Joe-nak magának is több száz oldal kellett ehhez. Csak címszavakban és csak a rockzenénél maradva, a Pokolgép mellett, előtt, illetve után Coda, P. Mobil, Mobilmánia, Gép, egy máig kiadatlan, Andrásik Remóval közös nagylemez, Dinamit, Totális Metál. Aztán a sokszínű szólópálya, teljes zenekarral, akusztikus formában, saját dalokkal, feldolgozásokkal. A kereken egy évtizede indult szólókorszak a Vasvitézzel a negyedik fejezetéhez érkezett - ha csak a hagyományos értelemben vett nagylemezeket nézzük. A járulékos kiadványokkal együtt már dupla ennyi megjelenésről van szó.
Aki ismeri az előzményeket, nem fog meglepődni a borító, illetve a nagyszámú vendég- és szerzőgárda láttán. A képi világ bizonyára tudatos, de a rengeteg közreműködő bevonása sem lehet a puszta véletlen műve. Természetesen szép számmal akadnak rendszeresen visszajáró vendégszerzők, akiknek a főszereplő szabad kezet ad(hat)ott. A CD menetideje a bónuszokkal együtt ismét csúcsközelire lett járatva, az előzmények ismeretében a változatosság is borítékolható volt. Nincs is ezzel semmi baj, sőt. Azonban nálam mindig ott motoszkál a háttérben, hogy szökőévente egy tíz dalos, hagyományos és egységes lemeznek is mennyire tudnék örülni.
A Vasvitéz épp olyan eklektikus, mint maga a rockzene. A nyitó, Nagy Dávid által jegyzett Enyém az egész világ a Stained Class-korszakos Judas Priestet, avagy a korai Acceptet idéző gitárokkal megpakolt vérbeli heavy metal darab. Nevezhetném akár tiszteletbeli Pokolgép dalnak is. A dallistán egyesével is végig mehetnék, de folytassuk inkább azokkal, amik nálam leginkább betaláltak! Mindenek előtt a háborús tematikájú címadó, mely fenntartások nélkül feltehető arra a képzeletbeli polcra, ahol az Éjszakai bevetés, A háború gyermeke vagy a Hős lettél találhatók. Ennek a nagyívű szerzeménynek zenei szempontból a méltatlanul elfeledett Gép lemezen helyet kapott darabhoz van a legtöbb köze. A legnagyobb kedvencek közt említendő a Matláry Miklóssal közösen jegyzett két dal, a Leszek szél és a Támaszd fel a szívemet!. A Nevergreen billentyűsével már az előző lemez kapcsán is szóba került egy nagyobb lélegzetű együttműködés lehetősége, a két doomos tétel Joe számára egy kevésbé járt terep, de mindkettő tökéletesen működik. Ahogy a brit alapú klasszikus magyar hard rock Térj vissza, vándor! vagy a Perfect Strangers-korabeli Deep Purple módjára húzós Én, a gép is perfekt darabok. Van itt blues-osabb szerzemény, a Turné vagy a Megyünk tovább képében. Kifejezetten személyes szövegekre szintúgy van példa (Lesz-e rá idő?, illetve Három nő), sőt némi örömzene is akad (Az élet szép). A bónusz dalokat – köztük egy P. Mobil feldolgozással – a szemfülesebbek már ismerhetik a Molics Zsolt emléklemezről, illetve a Bajnok & Zefi albumról.
A kiadó pedig a kiemelt megjelenéseihez hasonlóan a Vasvitézt is megtámogatta egy H-Music magazinnal, melynek extra bónusza a fő koronghoz passzoló stílusban utazó erdélyi Transylvanium zenekar friss CD-je. A csomag így most bármelyik sarki újságosnál begyűjthető. A Vasvitéz épp olyan változatos, mint három elődje volt, azonban – hogy némiképp önmagamnak is ellentmondjak – ennek ellenére mégis ezt érzem a szólókorszak legegységesebb anyagának. Aki kötődik Joe bármelyik korszakához, vagy szimplán csak közel áll hozzá a minőségi, vagyis a ’80-as évekbeli elődökhöz méltó magyar nyelvű (hard) rock, mely amúgy a mai hazai mezőnyben valódi unikum, bátran beruházhat a Vasvitézre.
