A megfelelő fórumokon már egy ideje szó volt róla, hogy készül a manapság elsősorban saját zenekarával aktív Rudán Joe önéletrajza. A könyv végül az új nagylemezzel egyidőben, december elején futott be.

A bármilyen hangzatos alcím nélkül, szimplán Rudán Joe címmel megjelent kötet minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Javaslom, hogy kezdjünk a formai résszel; aki olvasta Tony Iommi vagy Duff McKagan memoárját, hasonló külső megjelenésre készülhet Joe könyve esetében is. Szóval a szerzői kiadás ellenére, vagy talán épp emiatt adott a keményfedeles, cérnafűzött küllem, sőt a terjedelem is ezekkel az olvasmányokkal vetekszik.

Rátérve a tartalomra is; a közel négyszáz oldalas kötet alapvetően három részre osztható. A sztori gerince a főhős élete utóbbi négy évtizedének krónikája, érintve ugyan őket, de szerencsére nem túlzottan elmerülve a gyermekkori emlékekben. A második, rövidebb, de jellegénél fogva mégis szokatlanul hosszúra nyúlt részben a pályatársak, barátok gondolatai kaptak helyet. Az önéletrajz utolsó harmada pedig akár önmagában is megállná a helyét, negyven oldalon, többnyire kronológiai sorrendben kapunk egy túlnyomórészt színes, az egyes korszakoktól függetlenül egységesen jó minőségű fotóalbumot, érintve az összes időszakot, zenekart, nem elhanyagolva a magánéleti dolgokat és a ma már beszerezhetetlen újságcikkeket sem.

A lényeg természetesen maga az önéletrajz, ami önmagában is közel kétszázötven oldalon taglalja az eseményeket. A kötelező körök után a rockerré válás éveiről és a kezdeti zenekarozások rejtelmeiről kapunk egy nagyobb szeletet, mely lényegében egy gyorstalpaló a hetvenes-nyolcvanas évek baranyai rockéletéről. Aki hozzám hasonlóan évtizedek óta követi Joe pályáját, természetesen fejből sorolja a zenekarnevekhez köthető egyes állomásokat. A lényegi rész persze a főváros zenei életének vérkeringésébe való bekerüléssel veszi kezdetét. Griff, Pokolgép, P. Mobil, Mobilmánia, Dinamit.

A jól ismert történetek mellett számtalan olyan sztori előkerül, ami a rajongók előtt ezidáig kevésbé, vagy megkockáztatom, hogy egyáltalán nem volt ismert. A történet ívét nem megtörve Joe időnként közbeszúrt egy-egy rövidebb sztorit is, melyek az egész kapcsán első olvasatra sokszor jelentéktelenek tűnnek, de alkalmanként mégis a későbbi események generátorainak bizonyultak.

Joe és szerzőtársa sosem vesznek el a részletekben; közhely ugyan, de a könyv valóban olvastatja magát. A kötet legnagyobb pozitívuma, hogy a zenekari dolgok mellett érinti a magánéleti eseményeket is, illetve Joe közismert hobbiját, a veterán autók témakörét szintén körbejárjuk. A belső arányok azonban nem borulnak fel. Ahogy például Bruce Dickinson életrajza a magánélet teljes mellőzésével és a rajongók többségét hidegen hagyó, repüléssel összefüggő sztorikkal számomra csalódás volt, úgy Joe könyve épp az ellenkezője annak. Nem erőlteti ránk a régi Fordok iránti szenvedélyét, és nem negligálja a magánéleti dolgokat sem.

Mivel önéletrajzról beszélünk, adva van, hogy Joe szemszögéből láthatjuk a dolgokat. A Pokolgéppel és a P. Mobillal való szakítás esetében sem tolja rá senkire a kizárólagos felelősséget, sőt a saját egykori démonával is tabuk nélkül szembesíti magát. Párszor viszont sikerült felbosszantania azokkal a sorok mögé bújtatott, vagy csak szimplán elejtett megjegyzéseivel, hogy milyen demó és egyéb kiadatlan felvételek hevernek nála és egykori zenésztársainál.

Rudán Joe életrajza mind formai, mind pedig tartalmi szempontból odatehető a nemzetközi kollégák memoárjai mellé, azok között is a jobban sikerült alkotások között a helye. Sőt, ha Joe személyétől függetlenül bármelyik egykori zenekara rajongójának vallod magad, akkor sem teheted meg, hogy elmész a könyv mellett. A kötet ugyan nem került be a közismert könyváruházak egyikének láncolatába sem, de Joe hivatalos oldalain, illetve a H-Musicon keresztül így is villámgyorsan beszerezhető.