2024 a nagy összeállások éve, elég csak az Oasis vagy a Linkin Park visszatérését említeni, de nyilván van élet a manchesteri prolikon meg a pop-metalon túl is, bár arrafelé nem csilingel úgy a kassza.

Itt van kapásból a The Jesus Lizard, akik 26 év után adtak ki friss lemezt és kvázi rajtuk keresztül futottam bele egy másik visszatérőbe, miközben háttérinfók után kutattam a Rack ajánlójához. A Melt-Banana utoljára 2013-ban adott ki lemezt, szóval nekik “csak” 11 évre volt szükségük ahhoz, hogy összehozzák a 3+5 24 percét, ami csak így leírva tűnik kevésnek, meghallgatva viszont bőven elég. 

Ez egyébként nem kritika akar lenni irányukba, a kísérletezős japán noise-rock fogyasztása eleve kis adagokban ajánlott, példának okáért nekem sem ment le egyben a torkomon, ettől függetlenül egészen bizarr módon (még mindig) működik az üvegrepesztő vokálokkal súlyosbított digitális post-hardcore-izé, az meg még durvább, hogy a Melt-Banana már több mint 30 éve tolja változatlan intenzitással, igaz a felállás időközben két főre redukálódott.

Yasuko Onuki (éneknek álcázott fejhangú üvöltözés) és Ichiro Agata (gitár-basztatás) a mindenféle műfaji szélsőségeket úgy tudja tálalni, hogy aztán mégsem lesz agyvérzés a vége, de hallgatóként kétségtelenül előnyös, hogy bármikor szüneteltethetjük a lejátszást.

A gerjedő gitárok, a széttekert effektek meg szintik sűrűjéből azért kiviláglik, hogy japán barátaink nem holmi kutyaütő zajongó-rikácsoló punkok, szerintem tudnának ők popzenét is csinálni, csak éppen nem akarnak. Az albumzáró Seeds például majdnem sláger, de szerencsére szétcsapják azt is, csakhogy végig önazonosak maradjanak. 

A 3+5 olyan, mint valami agyahagyott távol keleti tévés vetélkedő soundtrackje, ahol a versenyzők csupa indokolatlan dolgot csinálnak a végeredmény viszont megmagyarázhatatlan módon mégis szórakoztató.

Fotó:Melt-Banana