A bő két évtizede létező, de annak nagyjából a felében inaktív Pure Reason Revolutionról talán már véglegesen és visszavonhatatlanul kijelenthető, hogy örökre megmaradnak a kevesek kultikus kedvenceinek. Az egykori westminsteri egyetemisták bizonyára már maguk is beletörődtek a helyzetükbe, a zenekarral nincsenek különösebb terveik, mindannyiuknak megvan a privát élete, sem bizonyítási vágy, sem megfelelési kényszer nem hajtja őket.
Első nekifutásra három lemez készült, majd következett az említett hiátus, ami végül nyolc évig tartott. A lemezes visszatérésre a lehető legrosszabbkor, a vírus-korszak kezdetén került sor. 2020 óta pedig két évente érkeznek az aktuális nagylemezek. A Coming Up to Consciousness tehát a második korszak harmadik termése. Ezeken a hasábokon a közvetlen előd, a két évvel ezelőtti Above Cirrus tőlem maximális pontszámot kapott. Hogy kicsit fényezzem magam, az akkori döntés helyességét igazolja, hogy az a lemez időnként még manapság is elő szokott kerülni. Ez pedig kevés olyan társáról mondható el, amely szintén ebben az évtizedben jelent meg.
A Pure Reason Revolution kortárs progresszív rockban utazik - a kortárs szó különös nyomatékkal értendő. Ha a könnyebb eligazodás érdekében végpontokat kellene kijelölni, az egyik a korai Muse, a másik meg talán az OK Computer környéki Radiohead lenne. A kettő között meg minden belefér a műsorba, ami még progresszív rocknak tekinthető.
A legutóbbi anyag a legjobb tudomásom szerint önálló dalok gyűjteménye volt, az idei dolgozat viszont egy téma köré lett megírva. „Árulás, csalódás, félelem, sérelem, halandóság és józanság… ezek a témák táplálják a Pure Reason Revolution legújabb konceptlemezét.”- írja a hivatalos honlap. A tematikát pedig a dalszerző, Jon Courtney szeretett kutyájának elvesztése szolgáltatta – hallottunk már hasonló témaválasztástról, példának okáért gondoljuk a Pink Floyd Seamus-ára. Ám míg az utóbbi egy vidám darab, addig a Pure Reason Revolution aktuális lemezén nehéz örömteli pillanatokra lelni.
Ha a szövegi koncepciótól megpróbálunk elvonatkoztatni, akkor csak az öt, Interlude címekkel illetett átkötő az, ami arról árulkodik, hogy valami átfogó mondanivaló húzódhat a háttérben. A zenei anyag mint egész jóval egységesebb, mint legutóbb volt, hangszerelési finomságok most is vannak, de ezúttal inkább Steven Wilson szólódolgaival és a kiegyensúlyozott énjét mutató Devin Townsend lelkivilágával érzek közelebbi kapcsolatot. Az énekre most különösen ráfeküdtek, az alapító Chloe Alper távollétében Annicke Shireen rengeteget énekel, hangjával többnyire Courtneyt támogatja, de szép számmal vannak önálló témái is. Alkalmanként pedig Greg Jong is csatlakozik hozzájuk. Ez a fajta megosztott férfi-női vokálozás atipikus a kortárs progresszív rockban – talán csak a Vincent Cavanagh-Lee Douglas párostól hallottunk hasonlót a kései Anathema lemezeken.
A lemez első felére a merengős, elvágyódó szerzemények jellemzők, legyen szó akár a Dig Till You Die-ról, akár pedig a Betrayalról. A Useless Animal és a Worship közepe táján némi metal is akad, az utóbbi emelkedett gitárbetétjében meg David Gilmour hatása köszön be. A Bend The Earth első fele akár egy Beck szerzemény is lehetne - amúgy voltaképpen csak nyolc hagyományos dalt kapunk. A dráma pedig a Lifeless Creature-ben csúcsosodik ki, a szerzemény levezető vokáljai mégis felszabadítók. Végül az As We Disappearben a zene már csak asszisztál a lágy énekdallamokhoz.
A borítókép alapján előzetesen az Above Cirrus ikertesójára készültem, de a számításom nem jött be, ez most egy nehezebben kiismerhető, barátságtalanabb, azaz inkább csak szomorúbb és mélyebb dalcsokor lett. Még az Above Cirrus-hoz nem szükséges a megfelelő lelkiállapot, addig a Coming Up to Consciousness nálam nem az a fajta lemez, ami bárhol és bármikor működhet. Ettől függetlenül a Pure Reason Revolution továbbra is napjaink progresszív rockjának felső ligájában keresendő.
