Kíváncsi lennék rá, hogy itthon hány zenehallgatónak mond valamit a Pure Reason Revolution neve! Aki viszont nyitott a zenei sokszínűségre, és már belefutott a manapság trióként muzsikáló britekbe, feltehetően nem feledte őket egykönnyen. Némi korrekcióval akár ide is másolhatnám az Astronoid harmadik lemezéről néhány napja írt ajánlómat. A britek skatulyába tömködése – számomra legalábbis - hasonlóan nehézkes feladat, mint az amerikai négyes kategorizálása volt, de hogy ne plagizáljam önmagamat, álljon itt egy esetlen stílus meghatározás; a kilencvenes évek közepének alternatív hullámától eredeztethető, elektronikus elemekkel is megtűzdelt, progresszív post rockkal van dolgunk.
Ezzel amúgy nem mondtam el mindent, mert a részletekbe elmerülve bizony akad itt dance rock, brit pop vagy akár Sonic Youth-féle noise rock is. Szóval, van itt minden, de nem úgy, mint a búcsúban, mivel az értő kezek ötödik nekifutásra is közös mederbe terelték az ezer irányból őket ért hatásokat. Jóllehet, szinte minden dal más és más arcát mutatja a triónak, de Jon Courtney és Chloe Alper éneke valahogy mégis összefogja ezeket a szerteágazó szálakat.
Az unatkozó westminsteri egyetemistákból 2003-ban alakult brit zenekar első nekifutásra nyolc éven át működött, mely időszak lenyomatát három nagylemez őrzi. Jon Courtney gitáros/énekes/mindenes, aki egy James Dean Bradfield (Manic Street Preachers) hasonmásversenyen feltehetően dobogós lenne, és a basszusgitáros/énekes/stb. Chloe Alper mellé tavaly visszatért a zenekarba a korai időszakban a PRR soraiban megfordult Greg Jong, aki az idei korongon a két fő dalszerző árnyékában muzsikál. A hosszú szünet után, 2020 tavaszán érkezett negyedik album időzítése finoman szólva sem volt tökéletes, a bezárkózott világban nem sokan kapták fel a fejüket a trió ismételt aktivitására. Az idén tavasszal kiadott Above Cirrus már egy árnyalatnyival kedvezőbb légkörbe érkezett, de a hazai zenehallgatók körében azért most sem zavarták fel az állóvizet.
Az a fajta zene ez, amit lehet ugyan hosszasan elemezgetni, hámozgatni az egyes dalok rétegeit, de akár egyes önkényesen kiragadott részletek, akár az összkép úgyis mindenkinek mást fognak mondani. Ha valamelyik részletre azt írom, hogy Pink Floydos, valószínű, hogy másnak mondjuk a Porcupine Tree, netán Wilson-mester Blackfield zenekarának neve fog beugrani az adott témáról. Ha pedig azzal jövök, hogy ezek hárman olyan bátran ugrálnak a stílusok között, mint ahogy azt a kortársaik közül kb. a Muse teszi, simán lehet azzal kontrázni, hogy hülyeséget írok, hiszen az összkép a Placebo dolgait idézi.
Az viszont kétségtelen, hogy a Pure Reason Revolution a hangulatok mellett dalokban is gondolkodik, noha ez utóbbi az első hallgatások alkalmával nem feltétlenül fog átjönni. Amennyiben az Above Cirrus lenne az első találkozásod a hármassal, a refrének, a visszatérő, memorizálható motívumok kényszeres keresgélése helyett jobban jársz, ha átadod magad ennek a háromnegyed órás zenefolyamnak, mely egy körutazásra invitál az utóbbi öt évtized rockzenéjében. Formabontó módon épp két rövidebb tétel, a nyitó, post rockos riffelésű Our Prism és a Cruel Deliverance azok, amik nehezebben nyílnak meg. Az egymásra úsztatott énekdallamok csak tekeregnek, áramlanak körülöttünk. A légies New Kind Of Evil Steven Wilson-féle történetmesélésként indul, és néhány kisebb csavarral, a noise rockba forduló végkifejletet kivéve ezen a vonalon is marad; a rafinált refrénje révén pedig hamar közel kerül az emberhez. A dance rockos vezérmotívumú Phantoms egy, a társaihoz képest könnyed, „négypercsincs” szerzemény.
A Cruel Deliverance egyebek mellett némi kitekintést tesz az ambient irányába is, a Scream Sideways nagyeposz elemzésébe meg kár belemennem. A magasztos énekdallamok és a post rockos riffek között egyensúlyozó Dead Butterfly, és a Lucid megfoghatatlan végkifejlete vezetik le ezt az unikális lemezt. Ha néhány napja az Astronoid lemezét öt vörös koponyával díjaztam, akkor most sem tehetek mást; elnézést, de ha akarnék, akkor sem tudnék mibe belekötni.
