Az első négy nagylemez idei újrakiadásának apropójából szeptember elején már megemlékeztünk a debütáló A Social Grace-ről, a második részben pedig az időrendet tartva az 1992-es Into The Everflow-val folytatjuk.
Átkötőként, illetve bevezetőként azzal kellene kezdenem, hogy az első lemez megjelenése és a folytatás publikálása közötti időszakban mi történt a San Diego-i ötössel. Nos, nem sok eseményről tudok beszámolni, elsősorban arról, hogy az egyik nevesincs német kiadótól átszerződtek a másik szintén nevesincs és szintén germán istállóhoz. Sem az előbbi Rising Sun Productions, sem az annál is kevésbé ismert Dream Circle Records nem voltak nevezhetők olyan labeleknek, melyek stabil hátországot adtak volna ahhoz a kultikus státuszhoz, ami a zenekart néhány évvel később, a ’90-es évek közepén övezte.
A háttérben tehát lezajlott egy kiadócsere, de a lényeg, hogy maga a zenekar ugyanazzal az ötössel fordult rá a folytatásra. Ha már a németek, a producer az elsősorban a Mekong Delta vezetőjeként ismert Ralf Hubert lett, a keverésért pedig a gitáros, Dan Rock és a frontember, Buddy Lackey alkotta páros felelt. A borítót - és itt most az eredeti képre gondolok – pedig első ránézésre tűnjön bár nehezen hihetőnek, ugyanaz a Mike Clift készítette, aki az A Social Grace frontját is jegyezte.
A zenei oldal nem esett át olyan szembetűnő változásokon, mint a külcsín. A ’80-as évekbeli sci-fik soundtrackjét idéző bevezetővel startoló Ashes egy sajátos intro, egyben tökéletes előképe Dan Rock később publikált Darkstar projektjének. A darab pedig épp azon a ponton ér véget, amikor az ember egy hangszeres bemutatóra számítana –a Psychotic Waltznál ugyebár a szólóbetétek sosem voltak hangsúlyosak. A technikázások alapvetően a négy zenész összjátékára épültek. Az első valódi dal az Out Of Mind akár a debütön is helyet kaphatott volna. Lackey kifacsart, meggyötört, sokszor megkínzott éneke mintha egy másik dimenzióból szűrődne át. Dallamai esetenként idegenek, de legalábbis függetlenek a zenei alapoktól. A kakofóniába fulladó végkifejlet után a Tiny Streams képében egy magukhoz képest is torz szerzemény következik, Buddy skizofrén vokáljaival, középtájt egy rövidre szabott space rockos betéttel, narrációkkal, töredezett riffekkel. Ezzel a szerzeménnyel sikerült még egyet srófolni az első lemez elborultabb részeire is.
A nyolc perces címadó egy álomszerű bevezetővel indul, az első fele békésen hömpölyög - ebben a fejezetben a hangulati ingadozások önmagukhoz képest kevésbé meglepők, kevésbé szélsőségesek. Ha az Out Of Mindról azt írtam, hogy az A Social Grace-en is szerepelhetett volna, akkor a Little People kapcsán ugyanez áll a Mosquito lemez vonatkozásában. A dal második felében egy rövid epizód erejéig mintha nem a frontember hangját hallanám, de erre nézve nem találtam megbízható infókat. A lélekemelő Hanging On A Stream esetében a ’70-es évekbeli nagyok hatása érződik; engem legalábbis a szólóbetét kivételével zeneileg a Rush korabeli lírai darabjaira emlékeztet. A Freakshow a zenekar másik arcát mutatja, visszaránt a pszichedelikus, és ezúttal korántsem pszichotikus Waltz világába. A nagyszabású, ebből eredően a címadóval óhatatlanul párhuzamba állítható Butterfly pedig a korai Psychotic Waltz egyik mesterműve.
Az eredeti kiadáson ugyan nem szerepelt, de mégis az Into The Everflow szerves része a Deep Sabbath-nak csúfolt Ian Gillan-es Black Sabbath lemezről átemelt Disturbing The Priest. Az idei újrakiadás első lemeze ezúttal is ezzel, az eredeti változatában is kellően elborult, a Waltz világához tökéletesen passzoló darabbal zárul. A második korong a valódi bónuszok terepe. Első körben hat lemezes dal korai demóváltozatával ismerkedhetünk, a lényeg számomra ezek után, a legendás Aslan demó képében következik. Extraként pedig az első lemezt megelőző demószalagról kapunk négy további dalt.
Az Into The Everflow újrakiadásának fő vonzereje részemről a minden részletre kiterjedő booklet mellett a négy dalos Aslan demó. Ahogy a bemutatkozó album kapcsán is írtam, akit még nem szippantott magába az ötös zenéje, annak érdemesebb visszafelé elindulni a diszkográfiában, és a Bleeding, majd a Mosquito után az Into The Everflow-val folytatni a beavatást. Mi viszont következő nekifutásra az ellentétes irányba lépünk tovább, és a múltidézést a külsőleg is megújult Mosquitóval folytatjuk.
