Ha az első és a második Psychotic Waltz lemez közötti időszakot a kiadóváltás témájával hidaltam át, most sem kezdhetem mással az Into The Everflow kifutása és a Mosquito megjelenése között eltelt hónapok taglalását. Az ötös azonban a kevésbé erős német kiadókat követően egy azokhoz hasonlóan jelentéktelen, de angol céghez, a Bullet Proof Records-hoz került, mely label egyébként már a második lemez angliai terjesztéséért is felelt.
Nem tartom valószínűnek, hogy különösebb vitákhoz szolgáltatnék alapot azzal, ha kijelentem, hogy az 1994 júliusának végén megjelent Mosquito a lemezborítók szempontjából a diszkográfia mélypontja. Maga a zenekar is oszthatja a véleményemet, mivel az első újrakiadás 2004-ben egy friss grafikával jelent meg, az idei újrázás pedig egy, az eredeti rajz színvilágához passzoló harmadik borítót kapott. Ha rangsorolnom kellene, a három közül nálam a középső, a DeadSoul Tribe grafikák sorába illő 2004-es darab lenne a befutó.
Legyen bár az eredeti borító elnagyolt vagy nehezen kivehető, a Psychotic Waltz zenéje ezen az anyagon mégis sokkal egységesebb képet mutatott, mint két elődjének bármelyikén. A tíz tétel többé-kevésbé ugyanabba az irányba húz, bár jellemzőek a hangulati ingadozások, mégis egységesen nyomasztó aura lengi körbe az összes szerzeményt. Ebben pedig a hangszeresek és Buddy Lackey mellett nagy szerepe van a death metal vonalon közismert Morrisound stúdiónak, azaz Scott Burns producernek is.
A harmadik lemezzel folytatódott a „trend”, vagyis a két évente egymást követő Waltz korongok egyre csak rövidültek. A Mosquito bár eredeti változatában a közvetlen elődjétől eggyel több szerzeményt tartalmazott, műsoridő tekintetében egy hajszálnyival mégis az Into The Everflow alatt maradt. Az 1994-es album szerkezetileg mégis a kettes anyagra emlékeztet, elsősorban a nagyszabású záró tételek miatt.
A nyitó-címadó nu metalos riffekkel építkezik – jóllehet, hogy az a műfaj '94 nyarán még épp csak éledezett. (Két és fél hónappal az első Korn lemez kiadása előtt jártunk.) Ha már a nu metal téves ösvényére tévedtem, egy újabb időrendi bukfenc; Lackey delejező hangja a Deftones-os Chino Moreno dolgait idézi, azaz inkább vetíti előre. A nyitó-címadó szinte észrevétlenül kúszik át a refrénjével mellbe vágó Lovestone Blin-ba. A Haze On pedig már fuldoklik is a pszichedéliában. A Shattered Sky képében egy kellően borult, a dalszerkesztési elveket sutba vágó darabbal van dolgunk, felvértezve egy Pink Floydot idéző, kifejtős, hangulatfokozó gitárszólóval. A Cold Brian emlékezetes riffjével indít, lemezen is okés, de élőben üthetett igazán nagyot. A gitárgazdag szerzemény simán felférne a zenekar fő művére, az 1996-os Bleeding-re is. A rövid All The Voices a közel-keleti hatású billentyűs témáival követel magának figyelmet, a hangszeresek meg pont ott fejezik be a dalt, ahol kezdhetne kiteljesedni. A Dancing In The Ashes a Mosquito legmetalosabb darabja.
Ha időzavaromban egyes szerzeményeknél az akkoriban még nem létező nu metalt emlegettem, itt hasonlóan téves logikával az első lemezén ügyködő Nevermore-t és Jeff Loomis majdani falbontó gitárhangzását emlegethetném párhuzam gyanánt. Ez a rövid tétel szövegileg amúgy a gitáros, Dan Rock gyermekkori moziélményéből, az 1960-as The Time Machine filmből táplálkozik. A széttartó Only Time-ba a gitárok visznek némi harmóniát, a vokálok újfent más dimenziókból érkeznek. Afféle kontrasztként pedig a Locked Downt a gitárokkal keltett kakofónia ellenében épp a frontember mantrázása tartja egyben. Ahogy már utaltam rá, az eredeti verzió záró tétele az epikus Mindsong volt. A tizenegy tételes újrakiadáson viszont, némi csavarral külön tételként Darkness címmel a levezetőt is nevesítették.
A bónusz lemezen pedig bőséges a kínálat. A huszonegy tételnyi második korongon különféle demók révén ott vannak a közvetlen és a közvetett előzmények. Az egyes darabok ilyen-olyan változatai pedig nagy kanállal kínálják a felfedezni valókat. Akad persze itt egyszer hallgatós cucc is, de az 1993-as, Mosquito demos néven elterjedt anyag végképp nem ezek közé tartozik.
Borító ide, bónuszok oda, ha utóbb nem lett volna még egy Bleeding, az ötöstől a Mosquito lenne a legkedvesebb lemezem. A 2024-es újrakiadások utolsó darabjaként, a folytatásban az 1996-os lemez kapcsán igyekszem majd megindokolni a privát miértjeimet.
