Igazán ütős black metal csomag tette tiszteletét a Dürer Kertben vasárnap este. A stílus két veteránja, a magyar földön közel 20 éve nem járt 1349, és az idén 30 éves jubileumot ünneplő Kampfar fogott össze, hogy megsemmisítsék hallójáratainkat. Hozzájuk csatlakozott az utóbbi évek egyik legnépszerűbb feltörekvő csapata, a dán Afsky.
A koncert az utolsó napokban került át a Dürerbe, de én egyáltalán nem bántam, ez a műfaj sokkal jobban illik a kis klubok füsttel teli félhomályába, ahogy ezt tökéletesen bemutatta az Afsky is. Néha annyi füst volt a teremben, hogy a zenészeket is alig lehetett látni. A banda Ole Pedersen Luk egyszemélyes projektje és ugyan az utóbbi időben kissé elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, a covid évek alatt sokszor hallgattam a Sorg és a Ofte jeg drømmer mig død párost. Depresszív, keserű, jéghideg riffek jellemzik az Afsky-t, egy csipetnyi folk hatással és olyan atmoszférával, hogy ezután te is napokig járnád az erdőket legszívesebben. A Wolves in the Throne Room biztosan nagy kedvence emberünknek.
Külsőre inkább mondtam volna őket egy újhullámos heavy metal bandának, a blackmetalkodás kimerült náluk csak a zenében, de nincs ezzel semmi gond, a hangulat így is teljesen átjött. Ole sem szólt a közönséghez, hagyták, hogy a zene beszéljen önmagáért, ami könnyen is ment a remek hangosításnak köszönhetően. A szett főleg a Sorgra épült, de ember legyen a talpán, aki minden dalt meg tudott különböztetni, a végére nekem már kezdett egybefolyni, főleg hogy a gyors, blastelős részek azért elég hasonlóak voltak. Bemelegítésnek elég király volt, mégis úgy érzem, kicsit jobban működik a zenéjük otthon hallgatva.
A Kampfart már láttam két éve a Taake társaságában, és akkor is tetszettek, de most túlzás nélkül lehengerlő volt a koncertjük. Szó szerint berobbantak a színpadra, egyből magával ragadott az energia, amit árasztottak magukból. Norvég zászlók az erősítőkön, a pengetőkön, de még az énekes nadrágszíjáról lelógatva is, mintha ágyékkötő volna, biztosítottak róla mindenkit, hogy ne tévesszük el a banda származását. Dolk tíz pontos frontember, sosem hagyta nyugodni a közönséget, szüntelenül mozgásban tartotta az egész termet, ha pedig épp nem egy black metal karmestert játszott, akkor is headbangelt vagy osztogatta a pacsikat. A gitárosok is rendkívül közvetlenek voltak, folyamatosan az első sorok arcától pár centire állva. Ekkor már a népsűrűség is elég szép volt, közel teltház, a kiváló hangulat garantált volt.
A setlist minden rajongónak kielégítő lehetett, az összes albumot megidézték legalább egy dal erejéig, az Ophidian, a Mylder és a Tornekratt pedig különösen levitte a fejem! Dolk rendesen szabadkozott is, mikor a 2022-es Til klovers takt-ot idézték meg, "this new shit is boring", hangoztatta többször. Az jó kérdés, hogy mennyire gondolta komolyan, bár tény, hogy készült már acélosabb Kampfar lemez is, de nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy egy banda bevallottan unalmasnak tartja az új albumát. Élő környezetben (főleg ilyen szuggesztív előadásmóddal) meg pláne még jobban életre kelnek a dalok, nem éreztem lefelé kilógónak az új lemezes tételeket sem. Azért a Hymne / Det Sorte zárásnál nem könnyű erőteljesebbet elképzelni, előbbi visszavitt minket a Kampfar viking érájába, míg utóbbira tényleg nincs jobb szó az epikusnál.
Volt egyébként még rituális borivászat is kupából, majd azt Dolk szépen a levegőbe és a közönségbe is köpködte, nem túl higiénikus módon. Hát na, még mindig jobban jártunk, mint ahogy egy Watain koncerten szoktunk…
Kampfar kedvelőként érkeztem, Kampfar rajongóként távoztam, már csak értük megérte eljönni! Változatos és szinte egységesen erős diszkográfiájuk abszolút magáért beszél.
Fél órás várakozás után pedig végre 19 év után újra eljött a pestisjárvány Magyarországra, a legnagyobb meglepetésemre pedig Frosttal (Satyricon) a dobok mögött. Nem mindig turnézik velük, Dominator (ex-Dark Funeral, Nordjevel) szokta helyettesíteni, akitől jobb cseredobost elképzelni sem lehet, de Frostot még sosem sikerült élőben elcsípnem. Az 51 éves dobosnak egy percébe sem telt bizonyítani, miért van még mindig a műfaj legjei közt. Iszonyatos őserő és intenzitás jellemezte, és a szett végén sem éreztem a kifulladás bármi jelét rajta, pedig lényegében szinte 70 percen át tolta folyamatosan a blastbeateket.
Az 1349 pont az inverze volt a Kampfarnak, nem mozogtak túl sokat, a beszéd is kimerült a számcímek beordításában, de maga a zene olyan kíméletlen úthenger volt, amire tényleg nincsenek szavak. Atombomba erejű szónikus támadás volt ez, már-már fülsüketítő hangerővel, és mégis nagykanállal zabáltuk. A hangosítás szerencsére náluk is társ volt a bűnben, Archaon gitárja olyan vastagon szólt, mintha legalább három lett volna belőle! A szólók kissé atipikusak ebben a műfajban, itt sem volt túl sok, de az a kevés talán pont emiatt működött annyira. Azt kissé furcsálltam, hogy bármi fajta pit vagy lökdösődés sem igazán alakult ki a szettjük alatt, pedig az 1349-féle kompromisszummentes agresszív black metalhoz tökéletesen illett volna.
Ők is szépen lefedték az életművet, csak a Revelations of the Black Flame-ről nem játszottak semmit. Az első korszakból származó pusztítások, mint az I Am Abomination és a nyitó Riders of the Apocalypse puskaporos offenzívái nem sok túlélőt hagytak, de a kedvencem az egyik "legslágeresebb" 1349 szám, a Striding the Chasm volt. A legújabb The Wolf & The King-ről 4 számot válogattak be, a Kampfarral ellentétben ők büszkének tűntek az új anyagra. Ami nagyon hiányzott az az egyik leghosszabb, legmelodikusabb szerzeményük, a Stand Tall in Fire. Fogalmam sincs szokták-e játszani egyáltalán, de annyira különbözik a többi anyaguktól, nagy élmény lett volna hallani.
A koncert vége felé a lemegyünk a színpadról, de egy perc múlva visszajövünk játékot el sem játszották, csak nekünk szegezte Ravn a kérdést, hogy "Budapest, do you want more?", és már indult is a végső roham az Abyssos Antithesis-szel. Pár pacsi és már le is mentek, a jelenlévő 200 ember pedig ott állt teljesen megsemmisülve. Brutalitásból csillagos ötös.
Három merőben más csapat vette be aznap este a deszkákat, de egy közös bennük: a műfaj iránti elhivatottság. Igazi black metal Kánaán volt ez, bármikor jöhet a repeta!
