A gödöllői bázisú Asphalt Horsemen negyedik albumának – azon belül harmadik angol nyelvű lemezének – viszontagságos elkészültéről a tavaly decemberi interjúban már olvashattatok. Ha pedig megtettétek, akkor azt is tudhatjátok, hogy egyes számok témája az elmúlás. Konkrétan személyes veszteségek: a tagokhoz közel álló, szívüknek kedves emberek halála. A cím szintén nekik állít emléket. És bizony Matyasovszki Gézának is. Az ő idő előtti eltávozása ugyancsak ihletadó forrása lett egy dalnak, amelyet (egyedüliként) nélküle írtak és rögzítettek Lőrincz Kariék, illetve egy basszus-intrónak.
Korántsem a gyásznak és feldolgozásának tárgya vonul azonban végig az anyagon. Vannak egyéb súlyos, komoly kérdéseket feszegető, elmélkedős nóták, de a csapat életének meghatározó, szép élményeit megörökítő vagy szabadságvágyat hirdető szerzemény is akad. Szóval a földi lét valamennyi velejárójának és szinte minden létező emberi érzésnek a lenyomatát megtaláljuk. Egészséges egyensúlyban, érett megfogalmazásban, Kari életszemléletével, kétségkívül az ő és társai élettapasztalatai alapján.
Ha már itt tartunk, a Never Forgethez valóban az “érés” vagy a “felnövés” a kulcsszó. Akárcsak az egyén életútja, egy zenekar pályája is az állandó fejlődésről szól, legalábbis jó esetben. Az Asphalt Horsement eleve nem éppen kamasz fejjel indították el barátaink, azaz már a bemutatkozó korong idején bőven volt mit mondaniuk a világról. S a magas szintű muzsikálás, a hangulatos dalok mellett – hozzáteszem, az általuk képviselt délies beütésű rock alapból közel áll hozzám – a szövegi igényesség miatt is tartom annyira szerethetőnek ezt a formációt. Lemezről lemezre megfigyelhető az a törekvésük, hogy szellemi útravalót is adjanak a hallgatóságnak a tartalmas szórakoztatáson túlmenően. Része ennek az összetartó baráti közösség és családi kötelék fontosságának hangsúlyozása, és ezen a vonalon követve a négyesfogatot a Never Easy - Not the End páros nekem egyenesen azt juttatja eszembe, amikor egy apa önálló útjára engedi gyermekét a nagybetűs életbe, valami ehhez hasonló megszívlelendő intelem kíséretében: “Sose feledd, mi minden vár rád odakint!..” Ahogy arra is emlékezteti, vigye magával és hasznosítsa, amit az otthoni közegben megtanult, a szülői ház pedig mindig várni fogja. Ez is olyan gondolatkör, amely egy adott korban óhatatlanul is foglalkoztatja az embert, no de ezt verssorokba-rímekbe szedve így továbbadni az igazi lelemény.
Mi tagadás, rendesen elkalandoztunk a szövegtémák terepén, úgyhogy essék szó máris az előrelépés további ismérveiről. Brucker Bence (AWS) bevonásával a jellegzetes megoldások, fordulatok is valósággal felfrissültek a merőben új, modern megszólalásban. Mindeközben a hangszerelési ötletek spektruma szélesedett. Mindjárt az elején a Fatherhoodban countrys elemek fedezhetők fel, bendzsó és doromb is hallható benne, a Free jammelős érzetű középrészét billentyű színesíti, míg a záró Last Goodbye melankóliáját cselló fokozza. Emellett a vokálokat minden eddiginél értőbb módon alkalmazzák; ha valaki netán kevesellte volna a kiugró refréneket idáig (én nem), ezúttal aligha lehet oka panaszra. Ezt példázza, amikor idén júniusban a Robotban magam is tanúja lehettem annak, hogy a címadó nótának nem csak a feelingjére érzett rá a közönség, de a dallam és a szöveg is hamar berögzült a többségnél. Igen, azok is együtt énekelték Kariékkal, akik akkor és ott hallották először.
Szóval a régről ismert stíluselemek nem tűntek el, hanem másféle nyomatékot kaptak – az Asphalt Horsemen úgy változott, hogy teljességgel önazonos maradt. A számos közreműködő (hangszeresek, vokalisták, szövegírók) is hozzásegítette ehhez, senki-semmi nem veszett el a részletekben. Az már egyéni ízlés kérdése, kinek hogy tetszik majd a korszerűbb “csomagolás”. Én úgy gondolom, nem véletlenül emlegette Kari a beszélgetésünkben az újkori Black Stone Cherryt vagy a Mammoth WVH-t. Na persze nem nyúlták le ezek bármelyikének hangzását, pusztán kiindulópontnak vették azt. Kompakt, viszont a dalok változatos hangszerelését is szépen kidomborító sound lett a végeredmény.
A változatosság szemléltetéseképp pár további adalék: a családjáért gürcölő melósember hétköznapjait Téglás Zoli szavaival bemutató Fatherhood által megkezdett pörgős country / rock n’roll irányt a Little Ceasarrel közös, rajongói szemszögből is felejthetetlen bulit megéneklő When Dreams Come True folytatja. Az Asphalt Horsemen viszonylatban meglepően tömény Breathe the Airrel és Not the Enddel ugyanakkor eléggé kitolja saját határait a társaság. Előbbinek van egy kis 1990-es évekbeli mellékíze, utóbbi meg egy Little G Weevil szerzemény csaknem doomba hajló átértelmezése, benne rövid Rocky Balboa (!) szózattal.
Érdemes megjegyezni, hogy amennyire nem tűnt nyilvánvaló választásnak a lemez felvezetéséhez az Eyes Don’t Lie, annyira idomul az összképhez, azaz megvan a maga jól kijelölt tere. Nem mintha amúgy tévedtek volna vele, ám az általános megítélése vélhetően most, az albumot egyben hallgatva fog a helyére kerülni.
Géza előtt tiszteleg a Megyesi Balázs bőgőjátékára épülő Farewell és a tragédia óta született Last Goodbye, amelynek soraiban megjelenik egy tengeren hánykolódó vitorlás (lásd-halld még: “If life is a ship and love is the compass…” az Eyes Don’t Lie-ban), a borítón pedig ténylegesen feltűnik.
Paseczki Rolandot elmondhatatlanul irigylem. Igazi szerencsefia, álomszerű közösségbe csöppent bele. Mivel a Never Forget egyértelműen korszakhatárt jelöl a csapat történetében, a következő anyagon az új gitáros is beadja majd a névjegyét. Ám addig is nagy örömmel és élvezettel fogja játszani ezeket a dalokat, na meg a korábbiakat, efelől ne legyen kétségünk.
Apropó: az október 19-i lemezbemutatót ugye mindenki bevéste a naptárba?!
