Ben Richter az ezredforduló környékén a dark/gothic metalos EverEve énekese volt. Talán akadnak páran, akik még emlékeznek erre a zenekarra, mivel bizonyos lemezeik másfél évtizede itthon a filléres árkategórián belül mozogtak. Richter ugyan a hamburgiaknál csak egy lemezen szerepelt, majd gyorsan létre is hozta a saját zenekarát. A Thanateros hasonló csapásvonalon mozog, mint azt a Massacre Recordsnak köszönhetően egy fokkal ismertebb EverEve tette.

Ez a muzsika pedig épp húsz éve élte virágkorát az európai undergroundban, elsősorban a finneknek (HIM, Entwine, For My Pain, To/Die/For, késői Sentenced és társaik), másodsorban pedig a német zenekaroknak (Lacrimosa, End Of Green, Crematory, Atrocity, stb.) köszönhetően. A dark/gothic metal már jó ideje letűnt a színtérről. A finneknél lényegében múlt időben beszélhetünk az irányzatról, a német mezőny azonban, ha a fősodorból már kiszorult, még ma is állja a sarat.

A Thanateros – a név helyettem is beszél, Thanatos + Eros a megfejtés - ha nem is hiánypótló, de az aktuális felhozatalban, kellő jóindulat mellett akár unikálisnak is nevezhető formáció. A németek a műfaj aranyéveiben kezdték a lemezkiadást, 2009-ig négy soralbum is megjelent, majd egy szűk évtizedre lehúzták a rolót. Jómagam épp a kvázi visszatérésként is elkönyvelhető, három évvel ezelőtti Insomnia lemezzel ismertem meg a berlini ötöst. Az a lemezanyag egy jól hallgatható, könnyen memorizálható, de az önálló arculatot magától messzire száműző dalgyűjtemény volt. Az Insomnia a megjelenése környékén időszakos vendég volt nálam, ám az utóbbi években nem került a lejátszó közelébe. Ez a jelenség talán tipikus is az irányzat kései képviselőinél.

A március végén megjelent On Fragile Wings ugyanott folytatja, ahol az előző korong véget ért. A németeknél már az utóbbi anyagon is kiemelt hangsúlyt kapott a hegedű, bár a vonósok bevetése nem egetverő újdonság a dark/gothic szcénán belül. Christof Uhlmann hangszere azonban nemcsak extra színt hívatott vinni az egyes szerzeményekbe, hanem sok esetben a vezérdallamot is ő hozza (lásd: On The Barricades vagy We Are The Ravens). A hosszúra nyúló intro után érkező Burnben a főnök, Ben orgánuma a mélyebb tartományokban kísértetiesen idézi Andrew Eldritch (The Sisters Of Mercy) hangszíneit. A szélsőségesebb énektémáknál pedig a későbbiekben természetesen a Fields Of The Nephilim hatása is gyakran be-beköszön.

A leginkább fogós énekdallamokra jómagam a Coven Of The Drownedban leltem, melynek refrénje igazán kerekre sikerült, de ezen a téren a lendületesebb, folkos hatásokat is magán viselő Passengers-ben sincs hiba. Sőt, néhány hallgatás után valamennyi szerzemény fülbe fog ragadni. A többnyire négy-öt percben megfogalmazott dalok a stílus keretei között kellően változatosak, mind a hangszerelést, mind pedig a szolidan megvariált középtempókat tekintve. A legerősebb dal címére a légies, néhol new wave-es gitárjátékra és az újfent főszerepet játszó hegedű dallamokra felhúzott We Are The Ravens-t delegálnám.

Az On Fragile Wings a maga összességében nem egyéb, mint egy jól sikerült stílusgyakorlat a dark/gothic/love metal vonalon, a Thanateros pedig nem is akarja ennél többnek láttatni önmagát. Azon ugyan el lehet vitatkozni, hogy egy két évtizedes múltra visszatekintő műfaj mai megidézését időszerű-e már retronak nevezni, de a Thanateros szempontjából a lényeg mindössze annyi, hogy befutott a nosztalgiavonat egy újabb szerelvénye. A jó pontszámban kétségtelenül benne foglaltatik az is, hogy az efféle muzsikák manapság már nem feltétlenül jönnek szembe az emberrel, keresni kell őket.