Togóval, amennyire tudom, hazánknak elég sajátos a viszonya – sajátosan semmilyen. Soha onnan egy légy át nem repült, profi labdarúgó sem sokszor igazolt tőlük ide…

Ami azt illeti, az Arka’n Asrafokor tényleg úgy hat leírva / kimondva, mint egy afrikai futballista neve (holott az előtag egy ewe nyelvű spirituális kifejezés, míg az utótag a “harcosok zenéjét” jelenti), a Dzikkuh pedig lehetne akár az egyesülete (valójában: “Hozd vissza a dühöt!”), pedig hát nem így van. Ez egy 2009 óta létező kvintett, amely idén második albumával jelentkezett. Méghozzá annak a lemezcégnek a pártfogásában, amely Kerry Kingnek, a Meshuggah-nak vagy az Opethnek is otthona.

Manapság az 1990-es években gyökerező groove-os metalt az akkori időket felelevenítő hangzással nyomni – nyilván olyan nevek jelentik a kiindulópontot, mint a Roots korszakos Sepultura, a Coal Chamber vagy a Skinlab – önmagában véve nem egy komoly érdem. Az számít, hozzá tud-e tenni a konvencionális ismertetőjegyekhez valami egyénit, különlegeset egy csapat. Nos, az adott népre, tájegységre jellemző zenei motívumokkal, hangszerekkel szerves egységben, ráadásul emlékezetes szerzemények formájában művelni egy már bejáratott stílusirányzatot, az a nagy truváj! Szövegi mondanivalóját tekintve a nyugat-afrikai ewe kultúra életszemléletéből, közvetlen környezetéhez való hozzállásából őrzött meg és ad át határozottan sokat a társaság. “Ha az ember nem tiszteli a földet, akkor háborúk törnek ki”, hogy csak ezt a napjainkban is roppant időszerű gondolatot idézzem…

Vastag riffek, kétlábgépes acélprés-témák és törzsi dobokkal kísért lüktető ütemek; üvöltés, rappelés és dallamos / kántálós férfi, illetve néhol női ének. A színpompásan meghangszerelt számok izgalmi faktora pedig az anyag végéig kitart. Igazán itt az ideje nálunk is felfedezni őket!