Arról, hogy milyen volt egy igazi punk buli a 70-es években Európa nyugati felében vagy éppen a tengeren túlon mondjuk New York-ban, rengeteg urbánus legenda és videó kering a világhálón. Az intenzív, néhol botrányba fulladt koncertek miatt nem biztos, hogy a punk bandák voltak a klubtulajdonosok kedvencei. Szerencsére sokat finomodott ez a közeg is az elmúlt évtizedekben, azért a kellő intenzitás és energia mai napig elengedhetetlen eleme egy-egy ilyen koncertnek. Ebből a legendás hangulatból jutott jócskán a Dürer közönségének is hétfőn este, nem más, mint Frank Carter & The Rattlesnakes, no meg a Kid Kapichi segédletével. /Fotó: Somogyi Lajos, Dürer Kert, Bands Through The Lens/
Kicsit keserédes pillanat volt az, amikor beléptem a Dürer nagytermébe, keserű, ugyanis nemrégiben a Csörgőkígyók bejelentették, hogy 9 év és 5 teljes hosszúságú album után elérkezett a búcsú ideje, nem lesz több koncert. Persze intenzív időszakon van túl Frank Carter & The Rattlesnakes hiszen alig hogy kiadásra került ez év elején a Dark Rainbow már indult is a bulibusz a nagyvilágba szerteszét. Na már most, ha ez az utolsó buli, amit a formációtól látunk, akkor viszont szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy Budapest is felkerült arra a bizonyos turné térképre.
Ha nem is volt telt ház, azért a placc rendesen megtelt és csak a hátsó fertályon volt szellősebb a tömeg. A bemelegítést a brit Kid Kapichi banda szolgáltatta nem is akárhogyan. A 21. századra hangolt punk zenekar a nagy elődök színe-javát, kemény és határozott rock hangzással megspékelve kellő magabiztossággal tálalta. Jack Wilson énekes végig napszemüvegben tolta a zömében politikai témájú dalokat. Itt-ott azért egy kis humort is becsempészve tompított a dühös és éles szövegen. A banda fél órás műsora amilyen intenzív, annyira meggyőző is volt, bízzunk benne, hogy a jövőben akár headlinerként is eltekernek még Budapestre.
A technikai szünet alatt a várakozás a tetőfokán, a színpad pedig készen áll arra, hogy Frank Carter is elhozza a totális anarchiát punk & roll formában, ha többre nem is, de egy szűk másfél óra erejéig biztosan. A lassabb Why a Butterfly Can't Love a Spider vezette fel az estét, ami szinte megállás nélkül gellert kapva csapott át a lendületes Honey-ba. Sejteni lehetett, hogy ez csak a kezdet és most már tudjuk is, hogy egy igazán intenzív csapatás várt a folytatásban a közönségre. Az ördög bújt a lelkes énekesbe, aki egy kis időre leköltözött a küzdőtérre, hogy táncba vigye az egybegyűlteket. A mobiltelefonok tengerébe vesző rögtönzött anarchia, a közös circle pit élménye elvitte a figyelmet a színpadról és néhány dal erejéig a közönségé lett a főszerep. A Devil Inside Me káoszából feltápászkodva még levegőhöz sem jutott a nép, amikor is elérkezett a Wild Flowers kíséretében a hölgyek öröme, azaz egy "laza" mosh, csak csajoknak abúzusmentesen.
Nincs megállás, még mindig magas fordulatszámon pörög az este a színpadon és tömegben egyaránt. A punk klub hangulatot idéző My Town után lekalapált mindenkit a debütáló albumról a Rotten Blossom és izzó katlanná vált a dühöngő, lesz itt hidratálás a buli után rendesen.
Folyamatosan áll a bál a Csörgőkígyók háza táján, a frontember intuitív módon irányítja és énekelteti a tömeget, miközben a zenésztársak tisztességgel végig dolgozzák a csupa régi és új kiválóságból álló repertoárt. Úgy játszott mindenki mintha nem lenne holnap, ami valljuk be a jelenlegi felállás számára valóban helyénvaló lehet.
Az este derekán aztán szerelmes pillanatok következtek Frank Carter módra, Cupid’s Arrow vagy az új lemezről a Can I Take You Home visszafogta a gyeplőt az elcsigázott tömegen. A végjátékhoz érve a zenekar lelkesen osztogatta a filléres emlékeket, repült a setlist, a dobverő és néhány gitárpengető a rajongók felé, akadt is küzdelem és harc az ereklyékért. A zárásra maradt még annyi energia, hogy az I Hate You-t együtt énekelje vagy inkább üvöltse fiatal és öreg.
Frank Carter & The Rattlesnake nem garasoskodott az energiákkal és ezer százalékot nyújtva búcsúztak el a budapesti közönségtől. Sajnálhatjuk ugyan, hogy a jelen formáció elvonul, de a nyughatatlan, punk lelkületű, lázadó Frank Carter előbb vagy utóbb úgyis előkeveredik majd valami újjal, valami merésszel.
Fotók: Somogyi Lajos, Dürer Kert, Bands Through The Lens
További képek ITT.
