A heavy metal ellenállóképessége valami egészen kivételes és bámulatos. Hiába próbálják lenyomni, hiába kényszerítik képtelen, sőt megalázó körülmények közé, az igazi klasszis zenekarok (és megszállott rajongóik) a leghátrányosabb szituációból is képesek előnyt kovácsolni, mi több, megsokszorozott erővel talpra állni utána. Ezt az alaptételt immár több mint három évtizedes koncertjáró rutinnal felvértezve vallom büszkén, ám ezen az estén mindez nem csupán megerősítést, hanem valósággal új értelmet nyert.
Az S8-nak ugyebár két terme van: egy kicsi és egy még kisebb. Előbbiben az amcsi indie / post-punk Burn Kit és néhány hasonló stílusú hazai brigád nyomta, utóbbiba pedig a német Scannerből és a görög Fortress Under Siege-ből álló ROAR! Rock Of Angels Records-turnécsomag zsúfolódott be. Ahogy észrevettem, pusztán a nézettség alapján a két helyszínt éppenséggel meg is cserélhették volna (ezzel persze nem a másik eseményt akarom leminősíteni), ehhez képest a “szabadulószoba” ajtajára kitették a “teltház” feliratot…
Talán a fentiekkel függ össze, talán nem, mindenesetre a Cosmic Envy Tour budapesti vendégeként meghirdetett Adrya sajnos végül távol maradt. Az athéniek prog-power metaljával való próbálkozásra itt nyílt először alkalmam, és hát nem a legideálisabb helyzetben találkoztunk. A gitárok papírzacskó-zörgés hangján és hangerején zizegtek – billentyűs nélkül játszott a banda, el se fért volna a színpadon szegény –, míg a dob és az ének ezerrel tolult bele az arcba. Tasos Lazaris tehetséges, rátermett vokalista, egymaga azonban nem képes elvinni a produkciót a hátán. Ebben az irányzatban ma is eléggé tele van a placc, nem könnyű kiemelkedni a mezőnyből. Otthon hallgatva korántsem kínos vagy kellemetlen a Fortress Under Siege, de nem is igazán emlékezetes. Mi tagadás, az imént részletezett állapotok miatt ez a fellépés sem csinált kedvet az elmélyültebb ismerkedéshez.
A megszólalástól innen már nem vártam csodát, és a Scanner hangzása legfeljebb kicsivel töményebb lett, tisztább és arányosabb semmiképp (a háttérvokálokból alig jött át valami). A csapat régi híveként azonban túl sokat vártam az első koncertélményre ahhoz, hogy csak úgy elengedjem ezt a történetet. A közönség javarésze ugyanígy állt hozzá, amit eleve ott lehetett lemérni, hogy még a kezdést megelőzően sorban álltunk a főnök, Axel Julius gitáros előtt autogramgyűjtés és fotózkodás céljával.
A sound tehát olyan volt, amilyen, több szót nem is vesztegetnék rá. A maroknyi tábor hamar túllépett a problémán, és a másodikként érkező Not Alone alatt én is azon vettem észre magam, hogy fújom a refrént az énekes Efthivel, és pofozom tovább másoknak a dekorációból leszabadított lufit. Happy, happy Halloween! (Pardon, ez most cseppet áthallásos volt…)
A zenekar egyszerre igyekezett best of… műsort kínálni, és az Efthivel készült anyagokra is kellőképpen összpontosítani, különös tekintettel az év elején megjelent The Cosmic Race-re. A karrierösszegzés egy tizenkét számos szettben nyilván nehéz ügy, a Ball of the Damned album ezáltal a partvonalon kívülre szorult. Érdekes módon a sebességhatárra fittyet hányó speedelés közepette az tűnt fel, mennyire jól állnak a görög dalnoknak a visszafogottabb tempójú, himnikus témák. Ennek fényében sajnáltam is, hogy a Scanner-sztenderdek alapján egyenesen doomos Dance of the Dead nem hangzott el. Az Across the Universe természetesen nem maradhatott ki, ezt tartogatták a végső ráadásra, és meg is énekeltették benne a publikumot, ahogy kell. Azóta is rácsodálkozom, mennyire szürreális 2024-ben ezt és a többi 80-as évekbeli kedvencet – Terrion, Warp 7, Buy or Die – élőben hallani!..
Csak remélni tudom, hogy a végtelenül lelkes közönség minden méltatlan körülményt feledtetni tudott Axelékkel. Az odaadó rajongásról még annyit, hogy a belgrádi koncert szervezői ide is elkísérték a bandát (ott bezzeg két dallal hosszabb volt a program, és a Ball…-t sem hanyagolták). Ahogy abban is bízom, lesz még lehetőségünk elkapni a Scannert a közeljövőben – Kai Hansennel szólva: bárhol a galaxisban...
