Újabb év végéhez érkeztünk és újra feltettem a szokásos kérdéseimet a kollégáknak. Idén a magánélet többünket is próbára tett, így érhető módon most kevesebb válasz érkezett, de ettől függetlenül érdekes magyarázatok születtek. Kezdődik a négy napos cikk sorozatunk. Mesélj az idei TOP 10-edről!
Ennyire nehéz dolgom régóta nem volt TOP 10-es listával, mint idén. Az év totál gyengén indult, némi reménysugarat hozott a P.O.D. illetve a High On Fire, de időközben ők lejjebb csúsztak a listán. Illetve a High On Fire-nél tudtam, hogy a vége felé fog végezni, mert nem bírom negyven percen keresztül Matt Pike-ot hallgatni, megfájdul a fejem. Aztán a november mindent felborított. Jöttek olyan albumok, hogy csak a fejemet fogtam és mindenre azt mondtam, hogy év lemeze! Igazából az első két hely még most is óránként váltakozik nálam. Manson és a Linkin Park is olyan lemezt rakott le, amit naponta többször is meghallgatok, ha van időm. Még most sem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb, holtversenyben vannak. Az év két nagy felfedezése pedig a Night Verses volt, akiket a Tool előtt ismertem meg, illetve a Neon Nightmare, ami zseniálisan betölti azt az űrt, amit a Type O Negative hagyott Peter Steele halálával. Amit nagyon sajnálok, hogy a House Of Protection nem teljes lemezzel jött ki. Ha lenne év legjobb felfedezettje, akkor egyértelműen ők nyernék el a díjat. Zseniális amit csinálnak minden szinten! A TOP-10em meg, ha megnézitek igazából egy nosztalgia lista. Alien Ant Farm, P.O.D. Manson, Linkin Park, Opeth… mind-mind a gyerekkorom kedvencei közt vannak.
Theshattered
Idén szégyenteljesen kevés új zenét hallgattam, talán sikerült az elmúlt két évtized abszolút negatív rekordját elérnem. Több albumot mostanában, azaz az év vége felé közeledve hallgattam meg, hogy egyáltalán meglegyen a tíz és ne szerencsétlenkedjek a lista összeállításával. Aki ismer, talán nem lepődik meg azon, kik és miért vannak ott a sorban nálam
Moravsky_vrabec
Idén nem osztottam ki ötpontos értékelést, de 4,5-öst annál többet, ezeket próbáltam valahogy sorba rakni aszerint, hogy mekkora eséllyel kerülnek majd elő a későbbiekben is. A listám legalább fele visszaköszön a kollégák értékeléseiben, és így az összesítésben is: mondhatjuk, hogy a Judas Priest, a Thy Catafalque, vagy a Watch My Dying lemezek kvalitásai vitán felül állnak. De említhetném a két dark-gót kedvenc, az Unto Others vagy a Cemetery Skyline anyagait is: aki hajlandó levenni a „kő-metál” szemellenzőt, kellemes meglepetésben lehet része. A Grand Magus old school zenéje Rattlehead18 kolléga ajánlására került a radaromra, és nagyon nem bántam meg. A régóta inaktív Morgana Lefay szép emlékét idézték meg, kár, hogy kevesen ismerik őket – sajnos a power metal zsánerben a lakossági vonal lett egyeduralkodó. Az új Offspring nem mindenkinek jött be, de én képes vagyok órákig végtelenítve hallgatni. Akárcsak Kerry King albumát, amiről azt hittem, többen is elismerik majd, de úgy látszik, a finnyás kollégáknak nem volt elég, hogy Kerry leszállított egy virtigli Slayer lemezt. A dallampártiaknak idén soványabb termés jutott, de a progos Vanden Plas és a búcsúzó Mr. Big azért felfért a listámra.
Sweet Melancholy
Idén is értek nagy meglepetések és voltak nagyon várós lemezek. Elég, ha Mikael Åkerfeldt megpödri a bajszát és már fel is kapja a fejét az ember, nemhogy egy új Opeth lemeztől… Nagyon vártam és nagyon szerettem, de azért azt meg kell valljam, hogy a svédek ügyében erősen elfogult vagyok, mint ahogy a The Cure-ral is. Mekkora mázli, hogy nem okoztak csalódást, de lehet, hogy ha így lenne azt nehezen vallanám be magamnak, mivel két óriási kedvenc. Egyébként ide azért szépen beleillik az örök lázadó New Model Army is. A meglepetés erejével rúgta rám az ajtót a Knocked Loose és a szupercsapat Better Lovers, szerintem ők pörögtek legtöbbet a zenelejátszóban. Alig várom, hogy élőben is elcsípjem legalább az egyiket jövőre. A Fit For An Autopsy pedig hozta azt, amit kell, a legnagyobb örömömre. Külön köszönet, hogy nemcsak a lemezismeretőt, de a koncertbeszámolót is én írhattam meg, akárcsak a BMTH esetében. A Post Human: Nex Gen frissnek hatott és abszolút fordulatos, izgalmas lemez lett. Az Unto Others nagyon szépen kiszolgálja sokoldalú, de kényes ízlésemet és hát a Dark Tranquility hangulatában talált be, ahogy a honfitársuk, a svéd underground gotic banda a Then Comes Silence is.
Ronnietoad:
Baromi nehéz volt tízre leszűkíteni, holott nem éreztem erősebbnek ezt az évet, mint a korábbiakat. Talán én leszek egyre inkább döntésképtelen? A varacskos vérhányás, illetve a túlművészkedő avatgarde mellett továbbra is – ez a hóbort nagyjából 2 éves – rajongom a country zenét. Utóbbiból idén is csupán egyet mertem a listámra tűzni, de megint mondom: jövőre izzítsátok be a grillt, közben bontsatok sört, indítsatok egy country setlistet, és ha nem kap el a hangulat, vállalom az "ez szar, buzi vagy" leveleket. Ninjáztam egy jazz-prog-pop lemezt a listámra, és senkitől sem kaptam szardobálást. Ez egy minden agybajt elfogadó közeg.
Vinyl_Woww:
Az első helyezetten nem sokat kellett rugóznom, Jack White ragadós címnélkülije áll a dobogó tetején, pedig tele a lista kultikus kedvencekkel és nagy visszatérőkkel. Az ifjú titán különdíjat idén a Shooting Daggers kapja, akiket rövid töprengést követően soroltam végül a Pearl Jam közepesen izgalmas új lemeze elé.
Magnetic Star
Az idei 10-es lista összeállításához sem álltam hozzá máshogyan, mint idáig: azt próbáltam összegezni, ami a különböző irányzatokból számomra a legfontosabb volt. Ilyenkor nem azt tartom szem előtt, hogy hozzám különösen közel álló stílusról, illetve előadóról van-e szó. Sőt, kifejezetten örülök, ha váratlan meglepetés ér. Nézzünk pár konkrétumot! A Blood Incantation kvalitásaival eddig is tisztában voltam, 2024-ben viszont nem egyszerűen újabb szintet lépett, hanem eddigi önmagán és az underground extrém metalon is messze túlmutató anyaggal örvendeztetett meg a coloradói csapat. A togói Arka’n Asrafokorról eddig nem hallottam, ehhez képest roppant módon megfogott, ahogyan az 1990-es évek groove metalját jellegzetes afrikai zenei motívumokkal és hangszerelési ötletekkel vegyítve játsszák. A portugál Toxikull ezzel szemben “csupán” a klasszikus heavy metal hagyományait ápolja, ám ezt olyan feelingesen és olyan dalírói készséggel megáldva teszi, hogy számtalan régi és új pályatársuk idei munkái közül nálam az ő albumuk lett a befutó. A Casandra’s Crossingban George Lynch gitármágus és az általa felfedezett, előttem is itt bemutatkozó Casandra Carson énekesnő varázsol együtt, a Category 7-ben pedig sokat látott metal arcok feszegetik a határaikat és hoznak ki a kortárs metalból, amit csak lehet. Külön öröm, hogy a hazai színtér mennyi nagyszerű kiadványt tudott felmutatni ebben az esztendőben. Egyébiránt csatlakozom azokhoz a szerkesztőtársaimhoz, akik szerint egy 15-ös lista átfogóbb képet adna az évről
CarolusRex666:
Méregerős év volt, a három dobogós helyezett közt nagyon nehéz volt döntenem, hogy kit tegyek az első helyre a Lucifer, Unto Others és Thy Catafalque szentháromságból. Az még engem is meglepett, milyen magasra kúszott fel az Amaranthe legújabb albuma, igazi guilty pleasure lemezzé vált az utóbbi hónapokban. Szerencsére ebben az évben is fedeztem fel 10 pontos underground anyagokat, közülük a Conifère vitt mindent, nyers, punkkal átitatott black metal a Nemesis Divina nyomdokain. Érdekesség még, hogy a listámból 10-ből 7 banda 2010 után alakult, így én kellően nyugodt vagyok a műfaj jövőjét illetően.
Árposz
Vannak évek amikor még egy büszkén vàllalható tizes listàt is nehéz összehozni, ehhez képest az idei termés simàn kiadott volna egy TOP 15-öt. Ennek tükrében igyekeztem olyan lemezekre is fókiszàlni amikről úgy gondoltam, hogy szerkesztőtàrsaim felsorolàsaiból nagy eséllyel kimaradnak, sőt a listàm élén is egy ilyen lemez szerepel
Frogfoot:
A listámon szereplő lemezek közül igazán átütő, "hűha" pillanatot talán egyik sem okozott, de ezek forogtak a legtöbbet a lejátszómban, Nélkülöznöm kellett a nagy thrash kedvenceket, így idén kiütéssel győzött a NWOBHM és a klasszikus heavy metal! Mondjuk nálam a Judas Priest nem nagyon tud mellényúlni. A Saxon is remek lett és az Accept ha nem is életem lemeze, hozták a kötelezőt és a megszokott minőséget. A Lucifer nálam "új belépő", élőben olyan meggyőző volt a zenekar, hogy azonnal meghallgattam az új lemezt és bejött, pedig nem igazán az én zenei világom. Az egyetlen (!) klasszikus thrash lemez a listámon az Evildead, aminek a meghallgatására inkább csak a nosztalgia vitt rá, de nagyon kellemesen csalódtam, kimondottan erős anyag a Toxic Grace, így utólag, még néhány meghallgatás után adhattam volna jobb helyezést is a lemeznek. Lionheart- a kakukktojás, mit keres a listámon AOR? Háttérzenének használtam otthoni tevékenykedés mellé, nem is emlékszek hogyan került képbe a zenekar, talán a YouTube dobta fel - gondolom a háborús témája miatt, végül valamiért megragadt bennem, talán azért mert a '80-as évek hangulatát hozta vissza egy kicsit. Nem szoktam ilyen zenéket hallgatni, úgy látszik vénségemre kezdek érzelgős lenni... Body Count és Powerflo, rap/metal zúzdák bárhol bármikor jöhet mindkét zenekar (különösen a Powerflo), Jamey Jasta lemezeivel pedig úgy vagyok, hogy "just for fun", semmi világmegváltás csak örömzenélés. A végére maradt a kedvenc dán zenekarom a D-A-D, ők sem tudtak mellényúlni, így néhány hallgatással később inkább ők érdemelték volna a 8. helyet, mondjuk őket nem mosogatás/takarítás/mosás közben hallgattam--->kevesebb házimunka több metal!?
