Amennyire idegenül csenghet egy európai fül számára a zenekar neve, az öreg kontinens lakóinak épp annyira fog ismerősen visszhangzani a csapat zenéje. A névválasztásnak egyébként megvan a nyilvánvaló miértje, a Tumenggung ugyanis az új év legelején egyenesen a Távol-keletről fog bejelentkezni a Back On The Streets-szel.
Az indonéz csapat már csak a származása miatt is – sőt, ha rosszmájú akarnék lenni, írhatnám, hogy kizárólag ezen okból – unikum. Ahogy mondjuk zeneileg az indiai Kryptos sem áll távol az európai normáktól, úgy a helyi regionális törzsi vezetők nyomán nevet választott Tumenggung is lazán besorolhatna a jelenlegi európai heavy/power – dallamos speed vonal csapatai közé.
A trió sztorija közel két évtizede íródik, jelen korong azonban még csak a második nagylemezük. A 2020-as Soul of Steel debüt még egy helyi kiadónál jött ki; értelemszerűen a híre sem jutott el ebbe a régióba. Nem így a svédekhez, az ortodox metalra szakosodott Jawbreaker Records ugyanis leszerződtette a hármast, és január közepén Gustav GG Sundin - jó szokásához híven - az összes lehetséges fizikai formátumban, illetve természetesen digitális változatban is ki fogja hozni a Back On The Streets-et.
A trió meg sem próbálja megfejteni önmagát, szó sem lehet kilépési kísérletről a dallamos speed metal adta keretek közül. A kiadó információs lapja olyan nevekkel dobálózik, mint a Judas Priest, a Thundersteel-korszakos Riot, a Dokken, a Lizzy Borden, vagy a fiatalabb generációk képviselői közül az Ambush, illetve a RAM. A felsorolással magam is egyetértek, a lista természetesen a végtelenségig lenne folytatható.
Az intro utáni Back on the Streets a címe ellenére nem a korai Dokkenre (Back in the Streets EP, ugyebár…), hanem a svéd Enforcerre emlékeztet, a Lynch-hatású riffelés csak a soron következő dalban, a Living on the Edge-ben érkezik meg. A dalcímek többsége ilyen-olyan relációban sokak számára ismerős lesz, akik néhány évtizede követik az alirányzat dolgait. A kissé megcsavart szerkezetű In the Dead of Night a ’80-as évek első felének Judas Priest-jét idézi, a szóló terén némi klasszik Running Wild befolyással. Kb. ugyanez a helyzet a kissé túlhúzott nyitóriffel, döcögősebben startoló Symphony of Hate-tel is. A gitáros/énekes Arif vokális téren a ’80-as évek szellemében íródott Deja Vu hősies power balladájában hozza ki magából a maximumot.
A tempósabb darabokban pedig a vokálok a svéd Wolf frontemberének a megoldásait idézik, legjobb példa erre a középtempósan döngölő, ökölrázós 1000 Tons of Metal. A záró Strangers – Soul Reaper párost még nem említettem; az előbbi acceptesen riffközpontú, az utóbbi pedig hasonló felfogásban, de némiképp felpörgetett tempóval zárja a bő félórás stílusgyakorlatot.
Az indonéz trió célközönségét a svéd típusú melodikus speed metal hívei képezik; ha te is közéjük tartozol, nem nagyon nyúlhatsz mellé Back On The Streets-szel. Nálam ez a korong egy tízes skálán a hét és fél pont iskolapéldája lenne, de győzzön a jóindulat, és következzen négy vörösen izzó koponya!
