Olyan régen történt, hogy Johnny Gioeli énekes sem emlékezett rá – kész szerencse, hogy Alessandro Del Vecchio billentyűs igen: 2019-ben járt nálunk legutóbb (fennállása során először) a tengerentúli dallamos hard rock jeles képviselője, a Hardline. Most meg eljött a repeta ideje. /Fotó: Effie Trikili/
Más kérdés, hogy a “tengerentúli” jelző ma már a stílust takarja náluk, nem pedig a hovatartozást, hiszen az itáliai gyökereit büszkén vállaló Johnny mellett csupa olasz muzsikust találunk a tagságban; a 2023-ban csatlakozott, Doro mellől ismert Luca Princiotta gitáros svájci talján. A kiadójuk is a nápolyi székhelyű Frontiers Records, ahol Ale sokáig házi zenészként-producerként tevékenykedett. Mindenesetre Johnny, aki már az 1991-es megalakulásnál jelen volt, stabil összekötő kapcsot jelent a múlttal.
A vendégként színre lépő Hydra zenekart a Tales Of Evening egykori dobosa, Pálosi Róbert hozta létre 2021-ben. Ebből rögtön lehet következtetni a műfajra, és tény, hogy a hagyományos heavy metal és a populárisabb, billentyűvel dúsított hard rock – mindkét irányból az európai vonal – híveinek érdeklődésére egyaránt számot tarthat az ötös. Némileg aggályos volt, hogy odakint még kígyózott a belépésre várók sora, amikor a csapat már játszott, ám a beengedés elég ütemesen haladt (a kültéri ruhatár, mondjuk, elég sajátságos megoldás…), így a műsor érdemi részéről hírt adhatok. Nos, bennem “elsőbálozóként” az fogalmazódott meg, hogy a meggyőző kiállású Hydra tavalyelőtti bemutatkozó albumáról a Kéz amely ringat és a Dobban a szív akár generációs magyar rock/metal himnusszá is válhatott volna. Utóbbi ráadásul túlmutat számomra a szimfonikus power metalként emlegetett címkén, mivel a Classica is eszembe jutott róla. A potenciál tehát megvan a társulatban ahhoz, hogy népesebb közeget szólítson meg. A Kell még egy szó és a Maniac feldolgozása közül a Demjén-darabhoz ügyesen nyúltak az urak, míg utóbbi voltaképp pusztán az eredeti áthangszerelése, és ebben a formában nekem a Firewindtől sem csúszott, úgyhogy anélkül is sikerült átfogó képet kialakítanom a formációról.
Az aktuális Hardline-turné “Hands of Time” elnevezése eleve elárulja, hogy a program a debütáló Double Eclipse album anyagára épül. Johnnyék persze alapból ahhoz adagolják az aktuális kiadványuk néhány nótáját, meg egy-két közelmúltbeli szerzeményt, és a megszokott recept ezúttal sem változott jelentősen. Nyitánynak megtették a legutóbbi Heart, Mind and Soul lemezről a Fuel to the Fire-t, az előző évtizedből átmentették a Fever Dreamst, és kanyarítottak egy kis egyveleget az utóbbi lírai szösszeneteikből, amelybe a Queen Who Wants to Live Foreverjét is belepréselték. A szett zömével viszont visszarepítettek 1992-be, úgyhogy valóban csak annyi történt, hogy még inkább a régmúlt felé tolódtak el az arányok.
Emlékszem, mennyit vergődtem négy éve a Heart, Mind and Soul ismertetőjének megírásakor, annyira képtelen voltam épkézláb címet találni a cikknek, míg végül a “Megadja, amit remélhettünk tőle” lett a megfejtés. Ugyanez megint kapóra jöhetett volna, mert a koncerttől is garantáltan megkapta mindenki, amit elvárt; hozzáteszem, a Hardline életműből mindmáig a Double Eclipse az igazán nagy becsben tartott mű a rajongók körében, és élőben még mindig roppant szórakoztató a banda, köszönhetően elsősorban Johnnynak.
Igen, hősünk elsőrangú frontember. A dalok alatt egy pillanatra sem állt meg, a szünetekben pedig fergeteges interaktív stand up előadást vezetett elő, amelyben kitért a szombati partizás előnyeire, a korai idők dalírási módszereire (konkrétan az együttműködésére Neal Schonnal), sőt Anna Portalupi bőgős küszöbön álló esküvőjére is. Mondhatni, dolgozott benne a mediterrán vér, használt is néhány olasz szót és kifejezést konferálás közben. Különösen tetszett, ahogy fogott egy felé nyújtott CD borítót és tollat, és a buli hevében aláírta a papírt. Lehet, hogy vokalistaként nem most teljesített a legeslegjobban, de nincs szó arról, hogy az egyszemélyes show-jának az ének látta volna kárát – a mikrofonjával azért akadtak gondok –, főleg nem olyan mértékben, hogy fennakadjunk ezen. Del Vecchio egyébként is derekasan odatette magát az extra szólamaival, amikor épp arra volt szükség.
A nap hőse ezzel együtt (persze Johnny mellett) Anna volt, aki magas lázzal küzdötte végig a szűk másfél órát. Gioeli nyilván nem szalaszotta el az alkalmat, hogy erről is elsüssön pár poént. A csaj amúgy kemény harcos és vérprofi, semmivel sem kisebb elánnal hajtott, mint máskor. Az extrém metalos múltú, Brujeria pólós Marco Di Salvia hozta a rá jellemző, húzós és bivaly erejű dobolást, Luca meg mintha eddig is itt gitározott volna, az In the Hands of Time-ot egy kis blues jammel is megtoldotta. Sokan járhattunk már olyan koncerten, amelyen olasz bérzenészek kísérték a műfaj valamely nagy egyéniségét, és süllyesztették az eseményt a hakninak arra a triviális szintjére, mint amikor az ember egy ismert online piactérről rendel magának bármilyen fogyasztási cikket. A Hardline szerencsére messze jár ettől. Noha a cselekmény egyértelműen Johnny körül bonyolódik, ők tényleg baráti közösségként – hogy azt ne mondjam, családként… – dolgoznak együtt, legalábbis el tudják ezt hitetni.
Ennek megfelelően magam is jól mulattam, habár a show fő elemeit ismerem, és eddig sosem hallott csemegeként csupán az I’ll Be There hangzott el. Amire viszont eddig aligha volt példa: a “család” egy dal erejéig kibővült. A Hot Cherie előtt egy Grace nevű kislány került fel a deszkákra, akinek Gioeli a nóta bevezetéseként elénekelte a Phil Collins-féle In the Air Tonight egy részletét, és akit kicsit a színpadi akcióba is bevont.
Élvezetes, jó hangulatú parti volt a “H” betűs zenekarok estéje, technikai adottságait és méreteit tekintve a lehető legideálisabb helyszínen. Így kell ezt csinálni, sőt igazából csak így lenne szabad.
Fotók: Effie Trikili
A képek nem a helyszínen készültek.
