Nem kicsit tűnt kockázatosnak ezt a régi vágású, valamelyest a nosztalgia-faktorra is építő hard rock csomagot a Dürer nagytermébe lapátolni, és a kezdéskor lézengő alig harminc ember igazolni látszott az aggályaimat. Sokadszorra is megerősítést nyert azonban az időtlen mondás, miszerint aki mer, az nyer, és Johnny Gioeli valóságos népünnepélyt vezényelt le, amelyhez képest az októberi pozsonyi bulira afféle zártkörű retro rock partiként tekinthetünk vissza.
A cseh Black Tiger a szép emlékű Frontiers Rock Festival szokványos napindító zenekarait idézte. Közelíthetem onnan a kérdést, hogy hiába a kellemesen hallgatható AOR muzsika (vezetéshez ideális, de éppenséggel egy jó cseh sör mellett is prímán csúszik), ha a tagok fazontalansága egy ekkora színpadon már kegyetlenül a csapat ellen dolgozik. Ha viszont az ember túlteszi magát ezen a problémán, akkor élőben is át tudja adni magát a muzsika élvezetének. Jól elvoltak az arcok a deszkákon, az előző alkalomhoz képest egy számmal többet játszottak, és legalább annak a maroknyi érdeklődőnek megmutatták magukat. A magam részéről elmondhatom, hogy a She’s a Liar, a Don’t Leave Me vagy a Never Too Late dallamai mind ismerősen köszöntek vissza, és az ilyesmi mindig biztató jel.
A Vice jelenlegi német-svájci inkarnációja az olomouci kollégákkal szemben abszolút színpadképes. Mitch Michel frontemberként rendre magabiztosan teljesít, és bár a múltkor összeszedettebbnek láttam, itt jobban sikerült bevonnia a fokozatosan gyarapodó közönséget a bulizásba. A vissza-visszatérő technikai zűrök ellenére Chris „Yps” Limburg gitáros szintén mulatási-üzemmódban pörgött, időnként kommunikált a publikummal, sőt egy ízben keményen ki is osztott valakit, aki nem volt teljesen tisztában a csapat munkásságával. A számok most még nem egy 100%-osan kiforrott csapatot mutatnak, de Yps bátyó vezérletével megvan az esély arra, hogy idővel kinövi a brigád a Vanadine kissé kusza eklektikusságát, lenyesegeti a Fuck U-hoz hasonló vadhajtásokat, és elhagyja a Joan Jett feldolgozást. Az irányt mindenesetre határozottan kijelölte magának a Vice – a korai szerzemények természetesen gond nélkül beleférnek –, és bízom benne, hogy az Open Eyes nóta szintjénél nem adja majd alább.
Mire a Hardline színre lépett, már a keverőig állt a tömeg. Hangulatát tekintve akár az egész idei Life turné egyik csúcspontja is lehet a budapesti állomás, köszönhetően a népes és határtalanul lelkes tábornak, hangzás szempontjából ellenben Pozsony nyert: itt Alessandro Del Vecchio billentyűit domborította ki túlságosan a keverés Luigi (mondanom sem kell, Gioeli „szóbotlása”…) Mario Percudani gitárjának rovására. Ráadásul Johnny is kevésbé volt formában ezúttal. Talán valami kórsággal küszködött, talán ráfért volna valamivel több pihenés a folyamatos utazgatás és meló közepette, de tény, hogy hangszálai most nem bírták annyira jól a strapát. Hozzáteszem, csupán önmagához mérten fogott ki gyengébb napot énekesként. Mindezt amúgy is inkább csak a mindkét helyszínt megjárt szűk „belső körben” szűrtük le magunknak, és önmagában a Düreres móka is remekül sült el.
Gioelit figyelni eleve mindig külön élményt ad. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a bandának a szürke hazai hétköznapokba is ekkora parti-feelinget sikerült varázsolnia. Szellemességét és közvetlenségét ebben a mezőnyben simán Jeff Scott Soto-éhoz tudnám mérni. Sőt, nem is csak a felhőtlen szórakozásról van szó, hiszen elmélkedős – ugyanúgy pozitív kisugárzású – szövegei szintén akadnak a Hardline-nak. Ilyen a Del Vecchióval közösen előadott Page of Your Life és Take You Home, valamint a Double Eclipse epikus dalcsodája, az In the Hands of Time. Különösen utóbbi alatt volt érdemes figyelni barátunk átélését (arcmimikáját és gesztusait). Ha viszont a humoros oldalát domborította ki, abban nem ismert tréfát, Anna Portalupi bőgőst sem kímélte a turnééletet és az intim higiéniát érintő poénokkal, amelyekre Del Vecchio is ráerősített a fingós szinti-effektjeivel. A csaj persze van annyira belevaló, hogy nem ült fel az ugratásnak, még együtt is röhögött rajta az értelmi szerzőkkel…
A szett egyébként nótáról nótára megegyezett a múltkorival, de voltunk olyan kiváltságosak, hogy a készülő új Axel Rudi Pell anyagból is kaptunk egy nyúlfarknyi „ízelítőt”: sejtelmes billentyűtéma és „óóó”-zás, majd eme szövegi bravúr mély elemzése – megint csak tipikus Gioeli (a lemezcímet, ha emlékszünk, Pozsonyban már kikotyogta)…
Apropó, az megvan, hogy jövő ősszel Pell úr és csapata visszatér hozzánk? Tényleg sose legyen nagyobb bajunk annál, hogy évente minimum egyszer megkapjuk az energia-és humoradagunkat Johnnytól!
