Phil Anselmo metalzenei fanatizmusa számos bandát, mellékprojektet kitermelt már, ehhez fogható aktivitást az ismertebb arcok közül talán csak Max Cavalera és Shane Embury képvisel a rockszíntéren. Amikor a kilencvenes évek elején a Pantera átvergődte magát a mainstream startvonalán, nem sokan gondolták volna, hogy hamarosan egymás után gründolja majd a különböző stílusokban lavírozó oldalhajtásait.

Phil karrierje a sludge-tól a black metalon át egészen az extrém metalig ível, mondhatni, hogy a fekete ötven árnyalatát leképezve járja körül a súlyos zenei műfajok játszótereit. Scour néven futó black metal bandáját 2015-ben alakította meg, melyben jelenleg John Jarvis basszer, Derek Engemann gitáros, Adam Jarvis dobos és Mark Kloeppel gitáros állomásozik Anselmo mellett.

A csapat három EP kiadása után február 21-én a Nuclear Blast gondozásában jelentette meg első nagylemezét Gold címmel, melynek érdekessége, hogy az EP-k is különböző színekről kapták a nevüket. A beltartalom ellenben fekete, mint a kénköves pokol talaját beborító szurok. A dallamokban kevésbé bővelkedő black metal - gondolom, főleg a Misery Index-es arcok hatására - tartalmaz egy nagy adag extrém metalt is, illetve olyan elemek is felbukkannak olykor, melyek egy-egy adott dal fő csapásirányából kevésbé kikövetkeztethetőek.

Ilyen például a Coin, melynek sötét, extrém metalos vonalvezetéséből egyszer csak kikandikál egy gyönyörűen ívelt, dallamos gitárszóló (Gary Holt jóvoltából). Ilyenekre azért kevésbé számít az ember, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem illeszkedik a darabba. Sőt, kifejezetten jólesik ebben a sötét és nyomasztó környezetben egy kis idézőjelbe vett reménysugár. Mert legyünk őszinték: eléggé agyzsibbasztó tud lenni egy idő után a Scour feketefémje, még akkor is, ha amúgy simán vállalhatóak a dalok.

A banda alibizés nélkül lezavarja mind a tizenhárom nótát (az átvezető tételeket leszámítva), ellenben kevés darab lett olyan hozzávalókkal megfűszerezve, melyek megjegyezhető karakterré formálnák őket, szóval eleinte csak egy hatalmas fekete massza marad meg az emberben, nem több. De hogy ne legyek már ennyire rosszmájú, azért a záró Serve című nótában már első hallgatás alkalmával is felfedezni véltem bizonyos kapaszkodókat. Később nyilván helyére kerülnek a kirakós darabjai, csak kell egy kis időt szánni rá.

Nem rossz ez, viszont ha már lehet választani, akkor inkább Pantera vagy Down. Persze vitathatatlan, hogy Phil ezen a talajon is sziklaszilárdan áll, ráadásul ezúttal is tövig nyomja a gázpedált (csak győzzünk kapaszkodni).