Amikor bejelentette a Black Sabbath AZ UTOLSÓ (vélhetően tényleg az utolsó) koncertet egyből elkezdtem agyalni, hogyan juthatnék el az eseményre. bepattintottam a második Sabbath albumot és iszonyú sebességű kutatásba, tervezésbe kezdtem. Miután világossá vált, hogy félmillió forint alatt nem kivitelezhető a kaland, így maradt az, hogy hátra dőljek és hallgassam csendben az egyik, ha nem a legjobb Sabbath albumot. Hihetetlen, de ötvenöt éves a Paranoid.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy a dalszerzést, a megelőző pár hónapot mennyire boncolgassam ebben a cikkben és arra jutottam, hogy mivel nincs teljes konszenzus a már megjelent három életrajzban, így olvassa el mindenki azt amelyik a legszimpatikusabb neki. Abban az egy dologban egyetért az összes könyv, hogy a lemez címét is adó szerzemény, a stúdióban született, amolyan “vegyünk fel még egy dalt gyorsan” szerzemény ként. De milyen jól is tették azt a gyors jammet…. Na, de a lényeg, fogd meg Ozzy könyvét, Tony-ét vagy éppen Geezer-ét és járj utána a múltnak, náluk jobban én úgysem tudom elmesélni neked.
Szinte hihetetlen, de alig négy hónap telt el a bemutatkozó album megjelenése és a második album között. És akkor itt már cáfolható is az előző állítást, hiszen fiatal, kábítószer használó fiatalokról beszélünk, akik semmi mást nem csinálnak, mint zenélnek egész nap. Ha az ember kreatív időszakát éli, akkor igazából ebben semmi extra nincs, simán lehet írni ennyi dalt. Most gondolom sok zenekarban játszó egyén felhördül, hogy mégis hogy?! Tök egyszerű, ha nincs más dolgod csak zenélni, és te vagy a világ egyik/első/legjobb metal gitárosa akkor mit várunk? Én azt is simán elhiszem, hogy Kirk Hammet tényleg megijedt amikor elhagyta a telefonját a több száz riffjével. Képes erre az ember, csak kis hazánkban gondolják sokan, hogy ezt nem lehet megugrani. Felharsannak a szirénák és elindulnak a War Pigs ismerős riffjei. Még most is imádom, ennyi év után hallgatni, ahogy Bill Ward lábcinje hozza az ütemet a bal fülemben. Ozzy elkezd úgy énekelni, amitől egy énektanár kiszaladna a tanteremből és elkezdődik az agyam metalos átmosása. Ahogy tudom a dalok nagyon nagy része jammelésből származik és talán ezért is ez az egyik legjobb Black Sabbath lemez, hiszen folyamatosan együtt volt a zenekar. Együtt lélegeztek, együtt mentek egymás agyára és együtt szivatták Bill-t.
A Paranoid riffjei legendásak, az is ismeri, aki nem szereti kimondottan a zenekart. Elképesztő, hogy az egész dal csak úgy született, hogy kellene gyorsan még egy dal a lemezre, erre Tony elkezdett pengetni a stúdióban és megalkotta a világ első metal himnuszát. Már az elején rájöttem, hogy furcsa lett a Black Sabbath második albuma.Mai füllel hallgatva mindent ismerek róla, töviről hegyire mégis mikor hallgatom, akkor ad valami olyan pluszt, amire kevés lemez képes. Talán pontosan ezért maradhatott fent még mindig ez a lemez, és ezért is fog fennmaradni. A Planet Caravan-t koromból fakadóan én a PanterA feldolgozásában előbb ismertem és ha választanom kellene, hogy melyik előadásmód tetszik jobban, akkor komoly bajba kerülnék. Ozzy hangja utánozhatatlan, ennek a dalnak olyan atmoszférája van, amit azóta se hallottam egyik zenekarnál sem, pedig azért eltelt ötven év.
Az Iron Man pedig az a dal, ami egy-egy átmulatott éjszakán egyik szórakozóhely hangszórójából sem hiányozhat. Mindenki ismeri a riffet, nincs olyan metal zenét játszó/szerető gitáros, aki ne próbálta volna már ki ezeket a riffeket. Tényleg az a helyzet, hogy ezek a dalok annyira az alapiskolát képezik, hogy írhatok én bármit, hogy itt a basszus, hogy pörög, amit aztán később a KISS is lenyúlt az I Was Made for Lovin’ You dalban. Tök felesleges mert mestermű ez a dal.
Az Electric Funeral az én kedvenc Black Sabbath dalom. Ahogy eltorzítják Geezer hangját a dal közepében azt a mai napig imádom, illetve a nyitó riff az …. Nem találok szavakat, de kellenek? Hihetetlen, hogy a sok cucc hatásától Geezer mennyire előre látta a jövőt. Furcsa egy szerzet a pali, megint csak ajánlani tudom az önéletrajzát, ami szerintem a Sabbath munkásságát eléggé jó szemszögből bemutatja. Ozzy nem sokra emlékszik, meg ugye tudjuk jól, hogy az ő életrajza inkább vicces. Tony megint egy másik megközelítés, számomra mégis a basszusgitáros látásmódja tűnik a legvalószínűbbnek. A Hand Of Doom basszusgitáros kezdése és a szépen ráépülő dobbal ma is tökéletesen megállja a helyét. Nem tolakodó, nem azt érzed, hogy na adjunk ennek a csávónak is kis teret, hanem sokkal inkább így tud igazán kibontakozni a zenekar. Rat Salad azzal a furcsa gerjedéssel az elején, amire rá jön Bill jazz-es dobolása egyszerűen imádnivaló. Lehet túl sok időt töltöttem mostanság ezzel az albummal és istenítem minden egyes mozzanatát. az albumot a Fairies Wear Boots zárja, ami az előző tétel folytatása is egyben, szerintem. A blues-os lüktetéssel megáldott dal remek zárása ennek a remek korongnak.
Igazából így visszanézve tényleg azt érzem, hogy ez a lemez és a következő Master Of Reality a zenekar két ékköve, aminél jobbat azóta sem tudtak csinálni. Ezeknél érződik a legjobban, hogy a tagoknak még nem volt elege a másikból, együtt lógtak, lélegeztek, drogoztak, magyarán egy sikeres “kezdő” zenekar voltak.
