
Éppen csak beestem a Speedfestről, megsimogattam a gyerek buksiját, szeretetteljes csókot leheltem a csajom homlokára, majd elcsigázott, elhasznált testemet kocsiba vágva legurultam a Dürerbe, hogy egy forró teát vételezve (amit csak azért mertem megtenni, mert Levi Úr nem dolgozott, így nem kellett az estét szemrehányó tekintete össztüzében eltöltenem) beálltam szokásos bal előre, közel mindenhez. Kellett ez, mint a falat kenyér. A Speedfesten ismét rájöttem, hogy gyűlölöm a fesztiválokat, a sok embert, a futószalag koncerteket, a drága és vacak sört, és úgy nagyjából mindent. Itt viszont családias a légkör, sok az ismerős, megvan a feeling, jól szól (szerintem) a terem, és 10 perc alatt hazaérek. (Fotó: Máté Évi)




Bréking!!! Sajnos ismét egy rossz hírrel szolgálhatunk, amelynek legfőképpen a Skindred rajongók nem fognak örülni. Mivel sajnálatos módon e
Nem igazán akar a Dream Theater a babérjain csücsülni, ahogy már korábban is írtuk, úton van a tavalyelőtti, 






Pont a Deathcrusher turné bécsi állomásának meglátogatása után beszélgettünk hazafelé a kocsiban, ahol szóba került ez az új Nadir lemez. Hatalmas egyetértésben konstatáltuk, hogy hanyatt esés a hatványokon és persze nem csak ez, hanem az előző albumok úgyszintén. Aztán meg együtt nem értettük, hogy vajon miért nincs itthon ennek a bandának igazán közönsége, miközben számtalan nagy zenetörténelmi pillanat birtokosai. Ez körülbelül olyan rejtély, mint a piramisok két azon sarokpontja, amit kétszáznegyven méter és csak néhány százalék szintkülönbség választ el, miközben elméletileg nem ismerték a vízmértéket. Egy Nadir koncert harminc emberrel ugyanilyen érthetetlen ugyanis. Pedig ahogy említettem az új Ventum Iam Ad Finem Est című album is példátlanul nagyszerű. Crowbar-szomorú, de ugyanakkor Bolt Thrower-kegyetlen.

