Éppen csak beestem a Speedfestről, megsimogattam a gyerek buksiját, szeretetteljes csókot leheltem a csajom homlokára, majd elcsigázott, elhasznált testemet kocsiba vágva legurultam a Dürerbe, hogy egy forró teát vételezve (amit csak azért mertem megtenni, mert Levi Úr nem dolgozott, így nem kellett az estét szemrehányó tekintete össztüzében eltöltenem) beálltam szokásos bal előre, közel mindenhez. Kellett ez, mint a falat kenyér. A Speedfesten ismét rájöttem, hogy gyűlölöm a fesztiválokat, a sok embert, a futószalag koncerteket, a drága és vacak sört, és úgy nagyjából mindent. Itt viszont családias a légkör, sok az ismerős, megvan a feeling, jól szól (szerintem) a terem, és 10 perc alatt hazaérek. (Fotó: Máté Évi)

A Torche Budapesten járt már háromszor is, én mégis csak most tudtam elcsípni. 9 éve még nem is ismertem őket, a Pelican turnét pedig Frankfurtban láttam (se).

És most mindenki vegye szépen elő az ellenőrzőjét, majd írjon be magának egy karót, és egy igazgatói intőt! Elképesztő, hogy ezt a bandát kb. 60-an néztük meg!!! Nem nagyon vágom, hogy nektek mi kell!!!??? 10 euróért meg lehetett nézni egy vacak, semmire sem jó hétfőn egy amcsi bandát, akik ha nem is csináltak semmi világmegváltó forradalmat a zenéjükkel, azért a 11 évük alatt minden lemezük bőven középszer feletti. Mindegy, biztos bennem van a hiba. Nem állítom, hogy mindenkinek mindenhol ott kell lennie, de így szépen minden szervező inkább más elfoglaltság után néz, és a zenekarok is rossz szájízzel távoznak. Bár Torchékat elnézve, na meg Pándi Balázs guideolását ismerve, ez esetükben kizárt.

Magáról a koncertről nem sokat tudok mondani. Elemükben voltak, a 70 perc alatt főleg a friss lemezt, és a Meanderthal-t nyomták, a ráadásban meg olyan orgia ment, hogy földbe gyökerezett a lábam. A Dürer 041-es terme remekül debütált, most jártam benne először, és nagyon faszán szólt. Steve Brooks aranypofa volt, végigmosolyogta a bulit, de ez elmondható a maradékukról is. Rick Smith a dobok mögött valami iszonyat nagyot gürcölt, lemezen le sem jött, hogy ez micsoda igénybevétel lehet. Jonathan Nunez basszer 70 percet billeget a színpad közepén, hol mély átéléssel, hol szelíd mosollyal.

Beleköthetetlen produkció volt. Az elején nem volt ének? Na és! A végén a széteffektezett hangszerek kakofón zaja szétvágott? Hála égnek, ezért voltunk ott! Nagyon nagy 10 pont a Torchnak, és hatalmas köszönet a New Beatnek, hogy elhozták őket hozzánk ezen a fagyos, hideg téli hétfő estén!

Ui: Ha Chino azt ígéri, hogy lebontja a színpadot, az úgy is lesz! Szép munka volt Chino, ezt még Brooksék sem felejtik egyhamar! :)))

FOTÓK: MÁTÉ ÉVI