Pont a Deathcrusher turné bécsi állomásának meglátogatása után beszélgettünk hazafelé a kocsiban, ahol szóba került ez az új Nadir lemez. Hatalmas egyetértésben konstatáltuk, hogy hanyatt esés a hatványokon és persze nem csak ez, hanem az előző albumok úgyszintén. Aztán meg együtt nem értettük, hogy vajon miért nincs itthon ennek a bandának igazán közönsége, miközben számtalan nagy zenetörténelmi pillanat birtokosai. Ez körülbelül olyan rejtély, mint a piramisok két azon sarokpontja, amit kétszáznegyven méter és csak néhány százalék szintkülönbség választ el, miközben elméletileg nem ismerték a vízmértéket. Egy Nadir koncert harminc emberrel ugyanilyen érthetetlen ugyanis. Pedig ahogy említettem az új Ventum Iam Ad Finem Est című album is példátlanul nagyszerű. Crowbar-szomorú, de ugyanakkor Bolt Thrower-kegyetlen.

A nevesített jelzőkön meg biztos, hogy nem sértődik meg a zenekar, hiszen többek között ezeknek a bandáknak a hatására kezdtek el együtt zenélni '93 környékén, amikor is Czetvitz Norbert létrehozta a csapatot. És hogy azóta milyen zenetörténelmi pillanatok bírtak felemelkedni Nadir hanganyagokon? Nos számomra ilyen a tavaly múlt tíz éves első lemezről a Fauna Funeral. Vagy a Step On It zenekarral kiadott közös anyagról a Rebellion is Conformity. Ahol, habár csak kicsivel jött ki az első lemez után, már sokkal csiszoltabb volt az ének, ha lehet ilyet mondani ennél a barbarisztikus vonalnál, amit Tauszik Viktor is képvisel. Aztán a két éve megjelent A Lasting Dose of Venom címadó dala, amiben vegytisztán érezhető, hogy minden, de minden a helyére került. Végül pedig a tavaly megjelent Drow zenekarral közösen kiadott splitről a Richard O'Barry című dal, aminek a gitártémája igazi megveszekedett műalkotás. Ezzel pedig meg is érkeztünk a jelenbe, hiszen ez a dal ezen új lemezen is szerepel.

Mégpedig a gyorsabb, harcosabb szerzemények közé tartozik, elsöprő lendülettel. Ami talán a szám szövegéből is következik, hiszen Richard egy valós személy, aki valóban harcot folytat a delfin mészárlások és az állatok fogva tartása ellen. Itt pedig meg is jegyezném, hogy az szintén nagyon sokat dob a lemezen, hogy minden tételhez és szövegéhez külön történet kapcsolódik, amitől sokkal élőbbé válnak, mint a szokásos, a műfaj által megkívánt klisékből faragott strófák. Így az It Is All One fergeteges nyitótémája és a szám utolsó harmadában a háttérben homályosan ott motoszkáló gitárdallam is nagyobbat szól, ha tudom, hogy a Vidd hírét az igazaknak című rám is nagy hatást gyakorló könyv sorai inspirálták. Érdekes ahogy ez az abszolút spirituális mű, a torka véres metálba vegyül. Szerintem ez is formabontó, hogy mást ne mondjak. Miközben a dob és a gitárok hangzása is klasszikusnak mondható. Vastagon szól, de nincs mesterségesen széttolva, így arányosan illeszkedik minden, mindenhez, nem dominál túl az ének, dob is pont ott van ahol kell. A The Congregation meg nem más, mint egy szőnyeg, amire azonnal leborulhatsz hálát adni New Orleans felé. Minden elárult ember összes szomorúságának és dühének esszenciája ott kullog és üvölt benne lomhán.

Nehéz eldönteni, hogy ez, vagy az ezt követő The Legacy of Melusine lesz a kedvencem. Mindenesetre ez volt az első dal amit hallottam a lemezről a Hands of Doom blog felkonferálásával a szám történetét illetően. A sárkánykígyó asszony öröksége pedig úgy elbűvölt, hogy egy hétig minden napot ezzel kezdtem el morzsolni. Mert ez a robosztus riff átüvöltve simán felmorzsol, miközben az alaptémára szépen rákúszik a szóló, minek ízlelgetése közben azon kezdtem gondolkodni, hogy negédesebb, keserű katarzis még magyar lemezen nem igen volt. Itt találkozott bennem össze a szerzők kijelentése a saját megérzésemmel, miszerint ez minden idők legjobb Nadir hanghordozója. S bár olyan gyorsabb nóták is találhatók a lemezen, mint az Into the Phalanstery, amik a gyorsabb thrash / hardcore hatásokat tükrözik,nálam a lemez második felén is a súlyosabb darabok maradtak meg kiemelkedőnek. A One Species' Fate - Thylacine is egy vánszorgó téma, aminek körülbelül olyan stabil alapot biztosít a ritmusszekció, mint a piramisoknak azok a bizonyos szintbe rakott legalsó sarokpontok. A témája pedig egy kihalt állatfaj, ami számomra valahol szimbolikus, hiszen ma már egyre kevesebben vannak, akiket még egy tasmán tigris egykori létezése érdekelne, másrészt pedig maga ez a death / doom irány is egyre inkább úgymond régi "állatokat" tart életben. A másik hét tökéletes dallal karöltve.

Kirk a Crowbar énekese egyszer azt nyilatkozta, azért olyan szomorú a zenéje, mert sosem volt szerencséje a nőkkel. A Ventum Iam Ad Finem Est mindamellett, hogy valóban az eddig született lemezek közül a legerősebb, a legszomorúbb is szerintem a Nadir anyagok közül. De úgy tűnik a tartalmakban rejlő lehangoltság nem befelé forduló, hanem kifelé, a világra üvölt. Vannak bandák, akik az első lemezeiket találják el leginkább és minden ami azután jön, azok alapján lesz általunk respektálva. A Nadir viszont sok más olyan magyar banda mellett - mint mondjuk a Jack vagy a Magma Rise  és persze sorolhatnánk - a saját stílusában szintén mérföldeket lép előre egy újabb lemeznél a dalszerzés tekintetében. Ezért szomorú az is, hogy az említett zenekarokkal egyetemben, viszonylag szűk körhöz tudnak szólni, miközben minden lemezük zseniális, ingyen hozzáférhető és fillérekért lehet őket alkalmasint megnézni. Például november 28-án egy jótékonysági koncerten a Kék Yukban. Doomcore, Death are Forever! A lemez nemes helyen az idei tízes listán!