A sokkoló színpadi produkcióval kísért, apokaliptikus hangulatú zene híveinek örömünnepe volt ez az este – bármilyen ellentmondásosnak is tűnik ez így leírva.
A hazai Entrópia Architektúrával most „találkoztam” először, jóllehet tizenegy éve létező együttesről van szó. Amit a hattagú formáció bemutatott, azt nyugodtan tekinthetjük egyfajta szeánsznak, amelyre az ősi, hagyományos megközelítés és a formabontó törekvés egyaránt jellemző. Értem ezalatt úgy a zenei ötleteket, mint a hangszeres megoldásokat. Utóbbiakról annyit, hogy a csapat bőséges eszköztárába a rockban / metalban szokványos torzított gitár mellett a fagott, a sampler és a fémből eszkábált ütőhangszer-arzenál egyaránt belefér. Egyértelműen érződött a muzsikusok azon törekvése, hogy egész külön világot idézzenek és szólaltassanak meg – akinél ilyen alkotói igény fel sem merül, annak kár is ezzel a műfajjal próbálkoznia!.. – és a vizuális adalékkal (díszlet, háttérvetítés) is a spirituális tartalomra erősítettek rá.



Még mindig a hatása alatt vagyok annak, ami kedden történt. Láttam, amikor asztalhoz ültették a nőt. Vörös borral, s mindenféle étekkel kínálták. Egyszer csak a férfi – vagy még inkább szörnyeteg – valami balta-szerűséggel rásújtott hátulról, két ízben. A fiatal hölgy felkelt, vért okádott, majd segítségért könyörgő tekintettel nézett a tömegbe, melynek én is alkotóeleme voltam. Rengeteg ember és egy korlát választott el minket, de nem ez volt az oka, hogy meg sem próbáltam segíteni, noha úgy sejtettem: (rém)álmaimban meg fog még látogatni e jelenet. A nő végül összerogyott, a szörnyeteg részéről előkerült egy láncfűrész. Szerettem volna látni, meg nem is, ami ezután történik, de a füst jótékonyan eltakart mindent.


Min is járna az ember esze így December végén, mint a Karácsonyon, a Szilveszteren és az év végi Tankcsapda koncerten. Az évzáró debreceni bulit 










