Még mindig a hatása alatt vagyok annak, ami kedden történt. Láttam, amikor asztalhoz ültették a nőt. Vörös borral, s mindenféle étekkel kínálták. Egyszer csak a férfi – vagy még inkább szörnyeteg – valami balta-szerűséggel rásújtott hátulról, két ízben. A fiatal hölgy felkelt, vért okádott, majd segítségért könyörgő tekintettel nézett a tömegbe, melynek én is alkotóeleme voltam. Rengeteg ember és egy korlát választott el minket, de nem ez volt az oka, hogy meg sem próbáltam segíteni, noha úgy sejtettem: (rém)álmaimban meg fog még látogatni e jelenet. A nő végül összerogyott, a szörnyeteg részéről előkerült egy láncfűrész. Szerettem volna látni, meg nem is, ami ezután történik, de a füst jótékonyan eltakart mindent.

Továbbra sem vagyunk bűnügyi magazin. A fenti eseménysor egy Barba Negrás Lordi koncerten játszódott le. Ha valaki ettől sem nyugodott meg, azzal had közöljük: az ifjú finn hölgy a későbbiek folyamán megjelent még műhavat takarítani (mert az is volt, természetesen az It snows in Hell közepette). A „fejsze” is gumigyanús volt, ahogy visszapattant a lány hátáról. A „vér” pedig az előzőleg felszívott vörösborból eredeztethető. De így is csupán remélni tudom, hogy a bulin nem volt jelen valamely nővédő mozgalom képviselője, mert akkor nem csak a metal website-ok emlékeznek meg az eseményről.

El kell ismerni: kissé hálatlan volt Mr. Lordi – hiszen maga az énekes volt a gumifejszés gyilkos – mivel ugyanez a hölgy előzőleg – az I am the best  alatt - „mister monsterré” koronázta őt, sőt egy virágcsokrot is átnyújtott neki, mely persze a közönség soraiban landolt a későbbiek folyamán.

Elő-elő fordultak fejezések és egyéb lájtos kivégzési formák. Pedig már maga a szörnycsapat is igen-igen megterhelő volt a szemnek. Azt kellene írni, hogy a Csillagok háborúja sci-fi alapvetés kocsmai jelenete ugrott be róluk az embernek, de az ott mulató alakok kifejezetten csinosak voltak a Barba Negra deszkáit e december közepi estén uraló, félig rovar, félig hüllő népséghez képest.

A film helyett eközben inkább egy ’90 körüli Alice Cooper „koncertemre” gondoltam (azért lehetett az 1990-ben, mert a már akkor is agg énekes emlékszem, hogy a buli végén „gratulált a szabadságunkhoz”). Cooper megelőzte korát, és ma már bizonyosan nem csak a zenei műfajok közti határok mosódnak össze, hanem azok is, melyek a színház, a cirkusz és a rockzene között húzódtak. Lásd akár a 2000 utáni Queensryche-próbálkozásokat.

De visszatérve 2013 december 17-ére: itt és most szükség is volt a látványvilágra, hiszen – tisztában vagyok vele, hogy e félmondattal kommentek tömkelegét provokálom ki – a finn szörnymetál csapat dalai nem tűntek túl változatosnak így egymást követve.

Megint más kérdés, hogy egy zenész mennyire érezheti magát jól egy ilyen szörny-szerkóban, marad-e tere a rockzenében oly fontos önkifejezésnek? Mr Lordi énekes ezt ékes magyarsággal válaszolta meg, mely szerint: „kibaszott meleg van”. Bár az is esélyes, hogy egy tréfás kedvű honfitársunk udvarias magyar köszönés gyanánt közölte vele ezen ékes szavakat. Abban maradtam magammal, hogy Mr Lordi vagy éppen Amen, Ox, a „horror-Barbie” billentyűs Hella és Mana dobos mind egy-egy szerep, és ahogy a színész is élvezheti az alakítást, valószínűleg ők is hasonló hozzáállással teszik dolgukat.

Ami ezen az estén történt, azt úgy jellemezhetnénk: szórakoztatás felsőfokon. Az Eurovizió-győztes dal, most ráadás Hard Rock Hallelujah alatt pedig nem létezhetett olyan metal-hívő, aki ne érezte volna egy vérbelinél is vérbelibb rock-koncerten magát, végigtekintve az utolsó sorig bezárólag csápoló, teltházas tömegen. Jó volt e közösség részének lenni, leszámítva néhány bunkót, akinek kényszerképzete az, hogy mindenki őhozzá hasonlóan, állandóan előrébb szeretne pályázni, és mivel az erősebb kutya izél, előrehaladás közben nem árt jókorákat taszítani a békésebb nézelődőkön.

Amit szintén unok én is, meg egyre gyakrabban az az érzésem: mások is, az a kínkeserves koncertkezdés. Nem tudom, mi a ráció egy másik csapat – jelen esetben Kiss – dalának a tök sötétben való teljes lejátszásához, talán a zenészeket doppingolja netán a példakép nótájának felharsanása.

És a ruhatári sorban állás, amire nem szívesen emlékszem vissza. Ha jól emlékszem, egy darab Metallica, egy Accept és még két fene emlékszik már milyen sláger lepörgött, mire sorra kerültem, pedig egyik sem a rocktörténelem legrövidebb dalai közül volt kiválogatva. E (többször megtapasztalt) gyenge pontját leszámítva fantasztikus szórakozóhely a Barba Negra: kalóz-design, megfelelő nagyságú színpad: mi kell még a boldogsághoz?

No, ha már eddig is ilyen jót csapongtam össze-vissza, jöjjön a végére az előbanda! Először is meg van az újévi fogadalmam: túl kell lépnem azon a hozzáállásomon, mely szerint képtelenség nekem olyan késői koncertkezdést kiírni, mellyel ne bánnék el! A szimpatikus hölgy vezette Noa Rock beérkezésem után nem sokkal egy Boney M. feldolgozásba csapott bele. Ez valahogy nem volt bejövős, akárcsak az utána következő (azt hiszem) Tetoválunk című opusz sem. De legalább ily módon megtudtam: a hölgyike tetováló szalonban dolgozik, és ha rosszat írok róla, legfeljebb vigyázok, nehogy egyszer a tűje alá kerüljek. Szerencsére megérkezett a váratlan fordulat egy barokkos nóta „személyében”. El is döntöttem, hogy otthon is rákeresek erre, akárcsak az ezután következő két nótára; az egyik  a lemezcímadó Emlékgyilkos volt. Ezzel zárt a Noa Rock szintúgy szórakoztató programja, melyet az énekesnő hihetetlenül szellemes összekötőszövegei csak tovább színesítettek.

KONCERTFOTÓK HAMAROSAN.