Immáron 7 éve annak, mikor a Dopelord előtt először találkoztam az Entrópia Architektúrával a (régi) Dürerben. Azonnal éreztem, hogy valami furcsa és különleges részese vagyok, illetve megvan az egyik kedvenc magyar zenekarom. Erre az egyedi, példa nélküli élményre hívlak. 

Avantgarde, industrial, ritual, doom, experimental, noise, sludge…csupán néhány szó, amivel címkézni lehetne az Entrópia Architektúra zenekart, projektet, leginkább entitást. Tisztán emlékszem, 2019-ben láttam Őket először a színpadon a Dürerben, és azonnal rajongó lettem. Kétségkívül valami olyat hoznak létre élőben, amit megtapasztalni kell, mert nem lehet körülírni, ami ott történik:  rituálé, meditációs gyakorlat, kapuk megnyitása, metal koncert. Amikor Walch Márton és Kósa Csaba frontemberek elfogadták a felkérésemet, már előre tudtam, hogy ez kivételes beszélgetés lesz. 

A IV. Desszert Feszt felhozatalát látva bizony okkal nyaltuk meg a tíz ujjunkat idén is. A menüsor egyik fogása volt a Dopelord a Dürerben, s a habzsidőzsi még javában tart majd decemberig. A lengyel stoner formáció maga volt a konyhafőnök ajánlata ama csütörtök estére.  

Az Eyehategod és az Om koncertjével szó szerint rárobbantotta az ajtót Budapestre a negyedik Desszert Feszt, vagyis az augusztustól december végéig tartó klubbulisorozat. Ezeket a kegyetlen bálokat viszont muszáj volt kipihenni némi koncertszünettel, illetve rákészülni az ősz második felére.

Aki legalább a kisujját közel tartja a rock/metál ütőerén, az is érezhette, hogy az október erős hónap volt. De nem csak a főartériák teltek meg vaskos riffekkel, gyomor rázó lábdobokkal, és súlyos basszus hangokkal. A hajszálerek ércsatornájában szintén olyan keringés volt mostanában, hogy kénytelen az ember klaviatúrába kapaszkodva lamentálni azon, hogy miről marad le a nagyérdemű.

Ez a beszámoló egy olyan estének szól, ahol négy nem feltétlenül ismert zenekar osztozott gyors egymásutánban a Dürer Kert kistermének színpadán kedden, azaz május másodikán. A este zenekarai ugyanis nem a könnyen emészthető műfajok képviselői voltak. Egyenként is nagyon sajátságos zenéjük pakolta a súlyt és az egyediséget a terem falai közé vitathatatlanul. Bár az először Budapesten játszó The Body volt a főszereplő - akiket műfajilag nehéz lenne bárhova besorolni - az Entrópia Architektúra, az Oaken és a Uniform sem voltak kevésbé érdekes zenészei az estének.

Szinte lehetetlen a szokásos stíluscímkék segítségével behatárolni a The Body zenéjét úgy, hogy azzal közelebb jusson a banda lényegéhez az is, aki eddig nem ismerte őket. Kísérletező hangvétel, doom, ipari zajok, sludge, még több zaj, sikítozó ének, újabban pop elemek és ezzel sem jutottunk közelebb a különleges duó megfoghatóságához.

A Ván Recordsnál tevékenykedő pármai Caronte az utóbbi években újra divatos okkult/pszichedelikus tematikát sludgeos súlyú doom metal zenével járja körbe, többnyire nagyon lassan, néha középtempós döngölések formájában, énekesük pedig Glenn Danzig iskoláját követi, mondhatni "egy még gonoszabb Elvis". A banda legfrissebb, 2016 elején megjelent EP-je, a Codex Babalon Aleister Crowley Thelemáját tanulmányozza és a női szexualitáshoz kapcsolódó okkult tapasztalatokat önti muzikális formába.

2015. augusztus 2-án, vasárnap ismét Budapestre érkezik napjaink poszt-metál undergroundjának talán legismertebb zenekara, a phildelphiai Rosetta.

A sokkoló színpadi produkcióval kísért, apokaliptikus hangulatú zene híveinek örömünnepe volt ez az este – bármilyen ellentmondásosnak is tűnik ez így leírva.

A hazai Entrópia Architektúrával most „találkoztam” először, jóllehet tizenegy éve létező együttesről van szó. Amit a hattagú formáció bemutatott, azt nyugodtan tekinthetjük egyfajta szeánsznak, amelyre az ősi, hagyományos megközelítés és a formabontó törekvés egyaránt jellemző. Értem ezalatt úgy a zenei ötleteket, mint a hangszeres megoldásokat. Utóbbiakról annyit, hogy a csapat bőséges eszköztárába a rockban / metalban szokványos torzított gitár mellett a fagott, a sampler és a fémből eszkábált ütőhangszer-arzenál egyaránt belefér. Egyértelműen érződött a muzsikusok azon törekvése, hogy egész külön világot idézzenek és szólaltassanak meg – akinél ilyen alkotói igény fel sem merül, annak kár is ezzel a műfajjal próbálkoznia!.. – és a vizuális adalékkal (díszlet, háttérvetítés) is a spirituális tartalomra erősítettek rá.