Neurosis és Patti Smith. Crowbar és Led Zeppelin. Matt Pike nyomja a Judas Priest klasszikust. Az Earth meg Jimi Hendrix számot pattint a saját lemezére. A felsorolást pedig nyilván hosszú percekig nyújthatnánk még, hogy ez az írás is olyan legyen, mint egy végtelenül hullámzó intro, valamelyik doom favoritunk elején. A lényeget azonban talán enélkül is mindenki levágta. Hogy az underground, ha a saját szintjén túl nem is kíván mozogni, időnként az Istenek dicsőségcsarnokába mégis berongyol és feldolgozásaival megköveti az előtte járókat. Vagy fogja amit ott talál - mint a sludge bandák némelyike - lehurcolja azt egy sötétebb pincébe és lejjebb hangolja saját keserűbb szájíze szerint. Csakhogy mi is dokumentálhassuk: A népszerű bandák klasszikusai úgy tűnik függvények is egyben, amelyeket lefelé és balra is simán el lehet még tolni. A negatív mezők felé...