Neurosis és Patti Smith. Crowbar és Led Zeppelin. Matt Pike nyomja a Judas Priest klasszikust. Az Earth meg Jimi Hendrix számot pattint a saját lemezére. A felsorolást pedig nyilván hosszú percekig nyújthatnánk még, hogy ez az írás is olyan legyen, mint egy végtelenül hullámzó intro, valamelyik doom favoritunk elején. A lényeget azonban talán enélkül is mindenki levágta. Hogy az underground, ha a saját szintjén túl nem is kíván mozogni, időnként az Istenek dicsőségcsarnokába mégis berongyol és feldolgozásaival megköveti az előtte járókat. Vagy fogja amit ott talál - mint a sludge bandák némelyike - lehurcolja azt egy sötétebb pincébe és lejjebb hangolja saját keserűbb szájíze szerint. Csakhogy mi is dokumentálhassuk: A népszerű bandák klasszikusai úgy tűnik függvények is egyben, amelyeket lefelé és balra is simán el lehet még tolni. A negatív mezők felé...

Épp a minap kérdezte fel szerkesztőségünket egy szenvedélyes hozzászóló, hogy ez évi közös favoritjaink listája kompetens lehet-e akkor, ha nem hallgattuk végig az idén megjelent összes létező megjelenést, ami abba az elég széles sávba terelhető műfajilag, amit ez az oldal úgy húsz kézzel és éjjel-nappal átfogni próbál. A kérdés azonban még ha nehezen megválaszolható is, mert olyan mélyről jön, volt annyira eleven és inspiráló, hogy úgy döntöttünk, amennyit bírunk, még arcotok elé tolunk azokból az állat anyagokból, amiket érdemesnek tartunk odatolni ebből az ismét csemege zenetörténelmi évből. Az alábbi érzelmi hullámvasútnak is szánt öt gyönyörű és ocsmány lemezből álló válogatásunk, melynek muszáj meghintáztatnia ingoványos lelketek, pedig szintén jól deklarálhatja, hogy azokba az underground szakadékokba is leereszkedtünk, ahol csak a biztosító kötél, az antidepresszánsok és a bölcsődalok emléke jelenthetnek menedéket.