Szabó Lacival a LOTS gitárosával pár hete váltottam egy rövid mail-t. Akkor még sem ő, sem én nem sejthettem, hogy az a bizonyos kritika csak megszületik, igaz egy pici kerülővel. A hazai stoner metál élet idén különösen erős, elég ha csak a Saint Petrol nagyszerű Greatest Tits című lemezét említem. A Locust On The Saddle hasonló zenét nyomat annyi különbséggel, hogy itt komorabb a megközelítés.
A néhai Mood zenei örökségén egy rakás banda kezd mostanában önálló életet. A Vass Imre – ének, Szipszer Szabolcs – dob, Szabó Tamás - gitár , Szabó László – gitár, Szabó Péter – basszus felállású ötös – első stúdiólemezén - jó kis füstös, stonert tol az arcunkba, olyan elődök hatása alatt, mint az örök érvényű Down, Corrosion Of Conformity, vagy a már rég feloszlott, de zseniális Kyuss. Több hatást, mind zenei téren, mind az énekhanggal kapcsolatban inkább az első két zenekarral érzek. Súlyos, koszos, mélyre hangolt, varacskos riffekkel operálnak a fiúk. Nem igazán értek egyet azzal a máshol olvasott megközelítéssel, hogy ez igazából sz...ul szól, de mivel a stílus hasonló hangzásvilágot követel meg ezért elfogadható a dolog. Nyilván, ha euró százezrekből veszik fel a fiúk a lemezt valahol nyugaton és nem Gyöngyösön egy házi-stúdiónak kinevezett helyiségben (keverés Parkplatz) akkor valamivel jobban szólna az anyag, de hogy nem a ráfordított zsé arányában az hótbiztos. Hallgasson valaki egy kis Kyuss-t; úgy szól mintha egy ruszki Sokol rádióból jönne a zene, aztán mégis a stílus valaha volt legjobbjai. Mert a lényeg, hogy a The AlphaMantis-nak van hangulata, húzása és ez mindennél többet ér. A hangszeres zenészek kiváló kvalitásokkal rendelkeznek, néha az énekben egy két erőtlenebb téma becsúszik, de Vass Imre hangja alapvetően rendben van, olyan mintha ebbe a stílusba született volna.
A nyitó Tiro Incognito tulajdonképpeni intrója után a Field Of Ratio mindjárt arcul csapja az embert: kántálós, kiabálós verze, dallamos refrén, jó kis C.O.C rokon riffekkel nyakon öntve. A hármas Burnout hasonló stílusban fogant, a húzos groove-okra egyből bólogatni kezd az ember. A következő Get Back a sláger a lemezen, a verze alatti ének-gitár dallam egyből a fejben ragad, a remek gitár szóló pedig csak hab a tortán. A Casual Tease Kyuss-szerű kezdése után a gyanútlan hallgató azt hihetné, hogy egy minden eddiginél dallamosabb nóta kerekedik ki majd az egészből. Egy darabig így is van, de a dal vége akkora túrásba megy át, hogy ihaj. A Mood szellemét megidéző Stereotypia málházós középtempója is jólesik a fülnek, de hat perc feletti hossza egy picit fárasztóvá teszi, még úgy is, hogy az elpengetett gitárszóló a legjobb a lemezen. A hetes Waste Of Time szintén rokon az előző nótával, ez is hat perc feletti, de ha lehet még vontatottabb témákat sorakoztat fel, bár a Hammond egy picit feldobja. Az ezt követő Holy Banishment/Bank Holyday tulajdonképpen egy rövid átkötő, zeneileg nem is igen van mit értékelni rajta, viszont a punkosan tekerős Breaking The Unwritten jól esik a hallójárataimnak. A lemezt a szintén hat perc feletti Never Enough zárja a maga néhol zakatolós, néhol elszállós stílusában.
A produkció színvonalát tovább emeli a stílushoz abszolút illő booklet, amibe a nóták szövegét azért végig beleírhatták volna. Azt mondom, hogy elsőre egy több, mint figyelemre méltó lemez lett a The AlphaMantis, most már csak a hazai zenei közegnek kellene egy kicsit (lehet, hogy nagyot) változni ahhoz, hogy a Locust On The Saddle-t és a hasonlóan tehetséges bandákat végre befogadja.
8.5/10
/ez az írás a zene.hu portálon is megjelent 2008.09.26.-án/
