A hétvégén rendezendő 46. Super Bowl az amerikai foci mellett mindig is híres volt arról, hogy a reklámozók egy valag pénzt költenek el 1-2 perces spotokra. Idén a KIA Optima Limited elnevezésű modelljét reklámozza, méghozzá nem mással, mint a Mötley Crüe-vel és a Kickstart My Heart-tal. A reklám hajtás után.
Amerikában a nyár egyik legsikeresebb koncert-turnéja a Mötley Crüe, a Poison és a New York Dolls körútja volt. A Mötley Crüe az egész turnét dokumentálta, így a múlt hétvégén befejeződött túra után összevágtak egy klipet a Kickstart My Heart című klasszikusra.
A Mötley Crüe dobosa Tommy Lee, mint tudjuk nem egészen egész. 360 fokban megforduló hullámvasútszerű dobemelvénye és a forgás közbeni dobszóló pedig az egész világon ismertté vált. A Mötley Crüe július 17-én a WDHA's Rock The Park 2011 elnevezésű eseményen vett részt a New Jersey állambeli Holmdel-ben, ahol egy szerencsés rajongó mehetett egy kört a dobossal. Íme!
A legendás Mötley Crüe legendás énekese 2008. december 11.-én a Petőfi Csarnokban ad szólókoncertet.
Húsz év és egy tucat album után nincs olyan a rock, de még a poprajongók között sem, akik nem ismerik a Mötley Crüe-t és a bandához hasonlóan mindent elsöprő energiával rendelkező énekesüket, Vince Neilt.
A csapat tagjai – főleg Tommy Lee és Vince Neil tetteikkel folyamatosan gondoskodnak arról, hogy a médiának főleg a bulvár lapoknak legyen munkájuk. Ők a sikeres, fiúk által elismert, és a lányok által imádott „ügyeletes rosszfiúk”.
Vince Neil jelenleg a Slaughter két tagjával, Jeff Blano-val és Dana Strummal, valamint Zoltan Chaney-vel járja a világot, de szigorúan figyelembe veszi és előnyben részesíti a Mötley Crüe koncertjeit, akikkel szintén turnézik.
A Mötley Crüe rajongóknak Vince szólókoncertjein sem kell nélkülözniük kedvenc zenekarukat, hiszen a buli programjában rengeteg Mötley nóta hangzik el!
Vince Neil szólóturnéjával oda is elviszi a Mötley Crüe zenéjét, ahová a csapat nem tud eljutni.
Óriási dallamokkal és igazi mocskos rock n’ roll bulival készül Budapestre is!
Kickstart My Heart, live
Ha ezt a lemezt valaki úgy hallgatja meg, hogy nem ismeri a zenekart, annak fogalma sem lesz, hogy ez a banda miért alapvetés. Huszonegyedik századi stadionrock, oszt ennyi. És igazából tényleg nem több már ennél, de a múltban az asztalra tett alkotások azért mindenképpen többre predesztinálják Őket annál, hogy ennyivel elintézzük a dolgot.
A lemez csak a kilencedik a sorban, de hát nyolc évig semmit sem csináltak azt is lassan, úgyhogy nem csodálkozunk. Mivel 2008 a régen nagy csapatok, „adjunk ki új lemezt!” szlogennel ellátott éve, így ők is nekiveselkedtek. Hogy mennyire ment ez séróból vagy mennyit erőlködtek az a végeredmény színvonalából nem vonható le következtetésként, de örüljünk, hogy itt vannak és előéletüket ismerve egyáltalán még élnek; illetve Mick Mars már alig.
Ennek ellenére a színvonal egyenletesen magas, még ha felhőkarcolói magaslatokba nem is emelkedik. Háromnegyed óra jó kis amerikai glam-rock, néhol egy kis súllyal, de alapvetően kiemelkedő nóták nélkül.
A L.A.M.F. című intróval nyit a lemez, amely inkább filmzenei aláfestés, mint önálló nóta. A kettes – enyhén punkos – Face Down In The Dirt viszont király kis nóta van húzása és dög is van benne, csak olyan érzésem támad, mintha már hallottam volna. Vince Neil azonban kiválóakat énekel benne. A következő What's It Gonna Take amolyan rádiós nóta, mindenféle izgalom nélkül. A négyes Doown At The Whisky kicsit bugyuta énektémákkal operál, de összességében a benne lévő sodrás és riffek miatt jó kis koncertkedvenc lehet belőle. Az ezt követő címadó egyértelműen a lemez legjobb dala egy apró hibája van csak a tizenkettő egy tucat típusú refrén, de a legtöbbeknek pont ezért fog tetszeni. Amúgy abszolút mai Mötley, pont így kell szólnia. A Motherfucker Of The Year jó kis dörmögős témákra épül, modern kivitelezésben és színezéssel. Nem rossz nóta. A hetes The Animal In Me komor hangulata, melankóliája kicsit megtöri a lendületet. Tulajdonképpen ez a lassú szám a lemezen, csak kicsit sötét lett.
A Welcome To The Machine ez után gyorsvonatként robog át a hallgatón. Kiváló gitár és ritmusjáték jellemzi és a dög is benne van, nem kicsi. A következő Just Another Psycho komor gitárjai után elég bárgyú énektémákban folytatja és ez egy kicsit elcseszi az összképet, bár lehet hogy ilyennek szánták. A vidám Chicks=Trouble abszolút a 80-as évekbeli Crüe-t idézi egész magas színvonalon. A tizenegyes This Ain't Love Song sajnos megint egy átlagos darab, ezerszer hallott témákkal. A kiváló ének dallamokat kicsit bolondos gitárjátékkal kombináló White Trash Circus a lemez jobb pillanatai közé tartozik. A zakatoló, rohanó Goin' Out Swingin' pedig emlékezetesen zárja le a lemezt.
Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Saints Of Los Angeles egy kicsit átlagos önmagukhoz mérve és az igazi valahol a 80-as évek közepén-végén volt ez az egész. De ha azt nézem, hogy a mai zenei termésben hova helyezhető a lemez, akkor az már árnyalja egy kicsit képet, ami a pontozásban egy magasabb számot mindenképpen megér.
8/10
Saints Of Los Angeles (live)