Hope & Hell címen megjelent albumával az utolsó fejezetéhez érkezett az Our Hollow, Our Home (továbbiakban OHOH) southamptoni székhelyű metalcore banda. A döntés hátteréről még a nyár folyamán számolt be az alapító-gitáros Tobias Young egy igencsak hosszú Instagram bejegyzésben. A DIY elven működő zenekar körül amúgy is rendkívül ingatag volt a helyzet mostanság, így aztán a bandavezér súlyos magánéleti problémái végérvényesen megadták a kegyelemdöfést és úgy döntött, szélnek ereszti a társaságot. A kialakult nehézségek ellenére az OHOH továbbra is elkötelezett a rajongói iránt, így az elkészült új lemez szeptember 27-én teljes pompájában napvilágot lát, majd november 2-án Southamptonban végleg elbúcsúzik ez a formáció.
A tíz számos Hope & Hell hangzásban és tartalmilag a 2021-es Burn In The Flood hagyományait követi, így a zenekarra jellemző súlyos riffek, fülbemászó dallamok és az érzelmekkel teli, zömében mentális problémákról szóló dalszövegek keverednek energikus előadásmóddal. Az olyan számok, mint a nyitó Castaway vagy a címadó Hope & Hell és a Grave Warden rávilágítanak a OHOH azon képességére, hogy zökkenőmentesen váltson át az agresszió és az emelkedett érzelmek között. Hangzásban pedig arra a harcias szenvedélyre épít a Burial Season és Lifeline, amiből a metalcore is merítkezik.
A masszívabb tételeknél az itt-ott arctörő beatdown-ok, vibráló gitártémák és Gaz King könyörtelen sikolyai néhol már a metalcore és a deathcore között vibrálnak . A zeneileg összetett és pusztító erővel bíró Funeral Verse a gyásszal küzdő hátrahagyottak power-himnusza is lehetne a hatásos belépőnek köszönhetően, de a kissé rádiós steril érzetet keltő tiszta ének megálljt parancsol a lendületnek. A punk & rock refrén elsőre talán a dal többi részéhez kevéssé illő energiát hordoz, de többszöri meghallgatásra már könnyen emészthetővé válik.
Az ugyancsak komplex, személyes veszteség ihlette Veil Walker egy atomvillanásként hat, nagyon jól eltalált “screams and cleans” ének mellett a gitártémák kurva jól futnak egymással, a dob pedig elementáris erővel tolja meg az egészet.
Az album egyik különleges darabja a nyugodt, akusztikus In Reflection, örökségül hagyva ezt a dalt, mintegy kiemelve az OHOH sokoldalúságát. A nyomasztó dalszöveg “Az idő nem gyógyítja be a sebeket, csak abban segített, hogy megszokjam a fájdalmat, amit a hiányod okoz” talán jól összefoglalja a banda gyásszal kapcsolatos megélését. Rafináltan és egyben szerencsére nem ez lett a zárótétel. A lendületes, mélyre hangolt Bloodmoon reménykeltő záró gondolata okozta felismerést, miszerint nemcsak létezünk, hanem élünk is, egy pozitív irányú lezárást hozott és talán békére találnak a zenekar tagjai is.
A Hope & Hell dalszövegei a zenészek válasza mindazon nehézségekre, amikkel az elmúlt időszakban meg kellett küzdeniük egy jó adag önismerettel együtt, így talán nem is csoda, hogy zeneileg is úgy hat, mint egy száguldó tehervonat. Az OHOH legújabb és egyben utolsó albuma egy igazán gazdag zenei produktum, ami egyszerre nehéz és dallamos, ugyanakkor mélyen az érzelmekben gyökerezik, anélkül, hogy elsöpörne. Ez a lemez könnyen megszilárdíthatta volna a zenekar helyét az amúgy telített és nehéz metalcore szcénában.
