Nick Cave ügyben én bizony kisdobos vagyok, pedig emberünk dolgait és a saját kattanásaimat egymás mellé rendezve minden számítás szerint már rég valami rajongó félének kellene lennem, de valamiért ez nekem kimaradt.
A Where The Wild Roses Grow, illetve a Metallica féle Loverman feldolgozás lehettek volna a kapcsolódási pontok, továbbá a Johnny Cash féle Mercy Seat is megvan, de a Nick Cave and The Bad Seeds nagyjából ennyi, a korai poszt punkos Birthday Party szintén homály, a Grindermanről viszont őrzök halvány emlékeket.
Ezt a hiányosságot jórészt annak tudom be, hogy valahogy mindig rossz volt az időzítés és pont akkor jött szembe velem valami Nick Cave cucc, amikor épp homlokegyenest más zene érdekelt, illetve a környezetemben sem voltak szuperfanok, akik kölcsönkazikkal vagy cédékkel próbáltak volna jobb belátásra bírni.
A streaming szolgáltatókra lehet jót meg rosszat mondani, az viszont mindenképp remek dolog, hogy mindig kéznél van az aktuális hangulat soundtrackje, így én is felvettem Nick Cave-et a repertoárba. A saját kis kultúrmisszóm keretében neki is láttam a diszkográfiának, azonban ebben a 40 fokban nálam nem annyira működik a mélabús art rock (lehet Nick is ezért cuccolt át anno Európába a fegyencgyarmatról), ennek megfelelően jól le is maradtam. Időközben aztán kijött jelen írás tárgya, szóval rajongói mélyelemzésre senki se számítson, helyette szűz füllel mondom meg a tutit a Wild God-ról.
Ami rögtön az elején lejön, hogy az eddigi Bad Seeds élményeimhez képest egy felszabadult és “könnyű” lemez benyomását kelti a Wild God. A fiai elvesztését követően a gyász-görbe durvább stációit maga mögött hagyva úgy tűnik Cave immáron a megértés, elfogadás, illetve a továbblépés szakaszába lépett, az album nyitó dal trilógia (Songs Of The Lake, Wild God, Frogs) legalábbis olyan érzést kelt, mint mikor az ember szájon át kifújja a levegőt és végül megkönnyebbül.
A Songs Of The Lake-ről nekem a dallasi Polyphonic Spree jutott eszembe, akik szintén ilyen gyógyító sóhajokat zenésítenek meg, nagyon sokan vannak, gazdag hangszer parkot használnak és a vokálokat szépszámú vegyes kórussal színesítik. A Wild God felvételei során nem tudom, mekkora volt a sürgés-forgás a stúdióban, mindenesetre ez a wall of sound típusú terebélyes megszólalás egyéb közreműködőket is sejtet az alapfelálláson túl, amit ha élőben is tud reprodukálni a banda, úgy garantált a libabőr (az erősen többes számú Double R Collective felelt a kórusokért, illetve a kreditek tanúsága szerint Colin Greenwood Radiohead basszer is ott sertepertélt a felvevő szobában).
A himnikus címadó Wild God, illetve a hasonlóan gazdagon hangszerelt Frogs is ezt a hangulatot viszi tovább (az ének nálam mindkét esetben David Bowie-t idézi, a Wild God-ra pl. simán rá tudom képzelni a Ziggy korabeli Bowie-t, de egy Bryan Ferry hasonlattal se lövök mellé nagyon azt hiszem). Egyébként a gospeles Conversation esetében volt még egy komoly Roxy Music villanásom, ami nem mellesleg a tökéletes soul dal mintája is lehetne, de persze ezek a deja vu-k nem vonnak le semmit Nick Cave eredetiségéből.
A lebegősebb, intimebb dalok szintén magukkal ragadnak: a Joy akár acapella is működne, a Final Rescue Attempt “I will always love you” sora egyedül Nick Cave tolmácsolásában nem hangzik közhelyesen, a Long Dark Night pedig ha pár évvel korábban íródik tuti ott lenne valamelyik Johnny Cash American Series lemezen. Az egésznek van egyébként egyfajta - pozitív értelemben vett - gyülekezeti hangulata amit az album záró As The Waters Cover the Sea grandiózus kórusa még jobban felnagyít, de ettől még nem lesz belőle holmi hagymázas keresztény rock, sokkal inkább működik Nick Cave aktuális kedélyállapotának lenyomataként.
Szóval a Wild God nem csak egy sima soralbum lett, hanem egy szertartás hangzóanyaga olyan prédikátorral a pulpitus mögött, aki eleget volt már ahhoz a mélyben, hogy ez a 44 percnyi kinyilatkoztatás hiteles legyen. Nálam egyébként hasonlóan rezonál, mint PJ Harvey tavalyi ötpontosa, ami végül az éves top 10-be is bejutott, így jelen állás szerint erre a lemezre is hasonló sors vár.
(Közöljük a kedves hívekkel, hogy a Nick Cave & The Bad Seeds október 13-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában)
