Durva bulival ünnepelt a Kartel, iszonyat erős műsorral. Ha ennyit akartál olvasni a Ganxsta Zolee és a Kartel harminc évét celebráló koncertjéről, akkor megkaptad. Ha többre is vagy kíváncsi, akkor lehet tovább barátkozni a betűkkel.

Majdnem napra pontosan tíz hónap telt el azóta, hogy Reaction szervezésű hardcore esten jártam a Riffben. Nos, minden ott folytatódott, ahol tavaly márciusban abbamaradt, csak még magasabb szinten.

Nem úgy vettem észre, hogy ezzel az eseménnyel volt tele a hazai zenei sajtó – lám-lám, mi is elmulasztottunk hírt adni róla –, holott ha a késő 1980-as évek és a 90-es évek egyik legfontosabb magyar underground zenekara, a Leukémia néhány évente megmozdul, az igenis komoly jelentőséggel bír. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az Oltyán László - Jancsics Dávid - Lakics “Guppi” Gábor trió teljes teltházat rittyentett az Instantban az új esztendő legelején. Akadt, aki külföldről látogatott haza a buli kedvéért!

Ahogy az már néhány éve lenni szokott, a két ünnep között félúton megrendezésre kerül a Fekete Zaj Fesztivál klub kiadása a Téli Zaj. Az eklektika jegyében ezúttal is jutott bőven zenei csemege, a rendezvény belakta a teljes Dürer Kertet, Kisterem, Nagyterem és a Fotel bár is zajongókkal volt tele. Ez itt kérem az underground mennyország, ahol teljes békességgel megfér egymás mellett mindenféle zenei stílus a metaltól a post-punkon át az elektronikus zenéig. Nem is volt kérdés, hogy az idei évben is érdemes egy kis zajongásért útra kelni ezen a fagyos téli estén. Arról az előnyről pedig nem is beszélve, hogy a line-up mindig tartogat valami igazi meglepetést, ami később könnyen kedvenccé válhat. 

Nekem, mint a Road követőjének, rajongójának, elég durva, hogy húsz éves a zenekar, legalábbis a bemutatkozó lemezük, a Nem kell más. Főleg azért, mert azóta követem őket. Szóval míg ők még mindig erejük teljében vannak és a friss nagylemez, Az utolsó rapszódia is egy iszonyat bika korong, én kezdek vén fasz lenni, de szerintem foglalkozzunk a koncerttel.

Combos kis buli kerekedett az idei Fit For An Autopsy budapesti fellépéséből, ahogy azt sejteni lehetett. A New Jersey-i csapat mellett a rangidősnek számító Darkest Hour, a Heriot és Sylosis is becsatlakozott egy közös nagy hőbörgésre mindenki örömére. A stílusbeli átfedések mellett a közös pont, hogy mind a négy banda idén szállított le új hanganyagot. Volt itt minden, ami szem szájnak ingere, végeláthatatlan circle pit, arcleolvasztó gitárok, eszement ritmusszekciók és tempó no meg végtelen deathcore gargalizálás, mi más kellhet egy fagyos decemberi estéhez? 

A thrash metal zsáner három úttörője egy estébe sűrítve, teljes műsoridővel. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy biztosra vegyük az esemény neve mellett idővel felbukkanó “SOLD OUT!” címkét…az viszont komoly meglepetés, hogy erre csak napokkal a start előtt került sor…

Jóféle régi vágású rock estnek néztünk elébe november végén. A svéd Blues Pills egy időben nyaranta játszott Magyarországon, és most is joggal várhattuk, hogy felforrósítják a levegőt a téliesbe hajló időben.

A magyar közönség számára aligha kell bemutatni a keményvonalas amerikai Terror zenekart. Több alkalommal jártak már hazánkban, legutóbb tavaly nyáron szántották fel a betont a Biohazard és Kreator előtt. Ezúttal headlinerként söpörték el a havat a budapesti Dürer Kertben. Társuk is akadt a mókában, a nem kevésbé zúzós belga Nasty, supporterként pedig a New York-i Combust és a francia Headbussa csúszott be.

Page Hamilton és kísérő zenekara a jubiláló Betty lemezről megemlékező turnéjával érkezett hozzánk. Az 1994-es anyag nálam mindig is amolyan másodhegedűs volt a diszkográfiában; bocs, de részemről a Meantime a zenekar magnus opus-a. A kerek évforduló azonban jó apropó ahhoz, hogy a tavalyi Left lemezzel kapcsolatos körök lefutása után egy kis nosztalgiázásnak is legyen helye.

Lou Koller-nek, a Sick Of It All (SOIA) énekesének betegségéről idén nyáron értesültünk, akkor törölték az összes leszervezett koncerjüket és beszámoltak róla, hogy komoly a dolog,  Lou-nál nyelőcső rákot diagnosztizáltak. /Fotó: Pónus Tamás/

Több mint két évtizedbe telt, mire Kátai mester a saját kis otthonos alkotóműhelyéből végre színpadra állította Thy Catafalque néven alakot öltött zenei vízióját, amellyel azóta underground legendából túlzás nélkül kulturális jelenséggé vált. A nemzetközi színtéren a nívós fesztiválokon való szereplés és az idén tavasszal lebonyolított Európa-turné igazolja ezt, idehaza pedig a rangosabbnál rangosabb helyeken szériában varázsolt teltház, na meg a Fonogram díj. /Fotó: Bryan Taylor/

A melodic death valamint a goth metal egészen közel áll egymáshoz, és két igen jeles követük látogatott el hozzánk együtt, a tetejébe nem akárkiket hoztak magukkal. Ezért a műfaj kedvelői számára valóságos gálaest volt a szerda a Barba Negrában. 

Az ember csak ránéz erre a turnécsomagra, és önkéntelenül is arra gondol, itthon ez csakis a Fekete Zaj szervezésében valósulhat meg. A felhozatalból bármely zenekar tökéletesen illik a fesztivállal összeforrt, hasonlóan széles spektrumon mozgó koncertügynökség évközi rendezvénysorozatába, sőt bérelt helyük volna a Mátrában is – ahol az Alcest egy ízben már fellépett.

Lassan véget ér idénre a koncertszezon, félig-meddig zárásnak pedig (hacsak nem esik még be valami) elképzelni sem tudtam volna jobb murit, mint egy magam számára relatív frissen felfedezett zenekart elcsípni, ez pedig nyilván a Kanonenfieber lett. A németek igen nagyot kaszáltak a Barba Negra kisszínpadán, de a bemelegítés sem volt semmi, ezt a kanadai Panzerfaust vállalta magára az egész Urkatastrophe lemezbemutató körön. Irány a harcmező!

Egymást érik a nagyobbnál nagyobb arénaturnék Budapestet, számomra mégis a Lucifer pincebulija volt az év egyik legjobban várt eseménye. Az már csak hab volt a tortán, hogy elképesztően erős vendégzenekarokkal vértezték fel magukat, hogy istentelen miséjükkel kísértsék a Robot szűk katakombáit.

Na, ez volt az a buli, amelyet Jakab Zoliéktól már annyira vártam! A Bridge To Solace jelenlegi felállása valami eszméletlen, a zenekar történetében egyedülállóan feszes összjátékot produkál, ám ahogy tavaly szeptemberben a Dürer Kertben beigazolódott, a hardcore / punk szellemisége inkább a kisebb koncerttermekben mutatkozik meg. Erről a Turbinában tett első látogatásom alkalmával újból meg is bizonyosodtam.

Lassan egy újabb korszak lezárásához érünk, a Sepultura is a búcsúköreit futja, Magyarországon pedig a tervek szerint most játszottak utoljára (hogy most lesz-e Cavalerás reunionos cashgrab összeborulás, abba ne menjünk bele, maradjon meg szépnek ez az emlék). A négyes olyan stílusosan és olyan masszívan köszönt el az itteni, valljuk be, igencsak hű és gazdag közönségétől, hogy annak még jó ideig meglesz  a maga lendületes és pozitív visszhangja, de miért is?

Van, hogy ismerősök kapnak el, hogy ugyan jó lenne, ha eljönnél erre, vagy arra a koncertre, mert az jó lesz és amikor tudom, igyekszem is teljesíteni azt. A Dirty Dogs ezen fellépése is így került nekem szem elé és persze ha már ott voltam, megnéztem a fellépőtárs Black Jacket is, mert hát ha már koncert, legyen kerek és teljes az este! /Fotó: Szász Jávorka Zsuzsi/

Milyen jó is az, amikor egy emblematikus csapat nem kevésbé emblematikus énekese szólóban is megmutathatja magát! Myles Kennedy ugyebár egyenesen két felsőligás alakulatban hódít, ami – amellett, hogy jellegzetessé, egyedivé teszi mind az Alter Bridge-et, mind a Slash-féle Conspiratorst – óhatatlanul bizonyos korlátok közé szorítja őt. Bármennyire édes teherként éli ezt meg emberünk, egy önálló lemez és turné mégiscsak arra szolgál, hogy el tudjon engedni mindenféle kötöttséget, és teljességgel átadja magát az igazi, a szó szoros értelmében vett örömzenélésnek.