Az O2 egy gigantikus szórakoztató-központ a londoni Greenwich-félszigeten. A hazai léptékekben nehezen felfogható méretű épületkomplexum – egy plazává hízlalt Akváriumot próbáljon meg esetleg elképzelni, aki még nem járt ott – arénát, mozit, kiállítási területet, éttermeket, bárokat, és belső sétálóutcákat is magában foglal. Ennek legnagyobb (hozzávetőlegesen húszezer fős) termét pakolta tele együtt Alice Cooper és a Judas Priest – és ennek egy kisebb zugában került sor erre a csajos estére egy nappal korábban. /Fotó: Jason Miller/

Nem könnyű boldogulni egy olyan világban, ahol a kőkemény tények ropogva feszülnek egymásnak. Esetünkben ugyanis létezik olyan jogerős állítás is, hogy csak az ész a fontos és nem a haj. Miközben mások eskü szövege viszont pont úgy szól, hogy: Csak a hosszú haj meg a hülye zene! Ha azonban vesszük az első állítás reciprokát, akkor azt pontosan úgy írhatjuk fel a szabály szerint, hogy csak a haj a fontos, nem az ész. Ezzel pedig a két tényt azonnal olyan közös nevezőre hoztuk, hogy azok akár együtt is lehelhetnének csókot a kamerába. Ahogy a nyolcvanas évek azon csókot lehelő zenészei is, akik leginkább saját hajukkal koronázták meg a rock and roll muzsikát és bár közös nevezőt a dögös zenész és az öltöztethető hajas baba között ők is teremtettek, a legnagyobb matek varázslat részükről mégis az volt, mikor a csőre töltött pisztoly csövével megtalálták a hatost a képzeletbeli óra számlapján a szűk cicanadrágokban. De hogy kik is voltak azok, akiknek istencsászár frufruját a rágógumi pufogtató kis csajok arcába fújta akkoriban a szélgép, azt ebből a cikkből simán levághatjátok.